Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-01-01 / 5. szám
1925. január hó. AZ ERŐ 101 Petőfi: Odakünn esett az eső. A sárba nem éritek be. Ő bizonyára nem gyalog jár. Szabó: Hallatlan! Mióta színigazgató vagyok, nem történt ilyen botrány . . . Petőfi: iSöt, én is bejelentem, hogy még ma éjjel útnakelek. Jókai: Te, Sándor, hová? Petőfi: Itt nincs maradásom. Pestre megyek. Felállók arra az érctalapzatra, ahonnan mindenki meglát. Muraközy: De hát miért most, hirtelen, éjszaka ? . Petőfi: Aki cselekedni akar, az nem fojtja bele tettét a fontolgatás büzhödt mocsarába. Olyan vagyok, mint a falevél. Fúni kezdett a szél, a bömbölő vihar, engem ragad magával és nem tudok ellentállani neki, mert a lelkem mély barlangjából süvölt elő. Jóleai: Sándor, téged nem lehet tartani, ha nem akarsz . . . Legalább elkísérünk ... Petőfi: Isten veletek, mind! Jó, derék magyar asszony, szép kis barna leány, társaim- a művészet oltári szolgálatában és te, alvó város, egyszer még eljövök hozzátok ... Másképpen ... és ti fogadni fogtok s kitárjátok az ajtóitokat előttem és a szemetekben meglátva magamat, a dicsőségemet... Isten veletek 1 .Törtek! (Petőfi, Jóleai, Ács, Murdközy el). XIV. JELENET. (Kovácsáé, Juliska, Szabó, Dézsi). Szabó: Hallatlan! A második tagom egy éjszaka. Büntetéspénzzel tartozott. . . Mióta színigazgató vagyok, ilyen botrány nem történt meg nálam . . . Dézsi: Különös ember. Vad, durva, garabonciás. Szabó: Tehetségtélen. Kovácsné: Bolond ember .. . ilyen nagy sárban nekivág éjten-éjjel a pesti útnak! Juliska: Édesanyáméin nem ismerik! Hagy cinben! Lángész... Érzem, tudom! Kovácsné: Ugyan hallgass! Micsoda nagyság van egy ilyen kóbor csavargóban? Juliska (extázisbán): Megy a nedves, sáros országúton. Odakünn süvölt a szél... Megeibálja a 'ruháját. Ö nem látja a sarat, az árkot-, ö a csillagokba néz! Kovácsné: Micsoda beszéd ez? Hallgass! Juliska (kigyult arccal, mintha látomást látna): És megy tovább ... És dalolni kezd ... és fölötte járnak barna felhők, sűrű este van. (Lassan beszél, közben a színpad sötétülni kezd): És a szemébe csap a szél . . . Ő megy előre, át ezen a fekete, alvó országon . . . Hiába dühöng a vihar és csapkodja villámaival a földet... (Sötét lesz, dörgés hallatszik, villámlás). Ö megj- a viharba, vészbe előre. Ö tulkiabálja a vihart, a zúgó szelet, mint a gyetrmeksírást az égi harsonaszó ... És amint végigjár az országon . . . lassan elhallgat a vihar, lassan feltündökölnek az égen újra a csillagok . . . ránéznek az angyalok szemei, akik őrzik azokat, akiket szeretnek ... és ő megy tovább ... A nagy magyar pusztákon, a kis fehér házak ablakából kigyullad a fény és feléje integet... Ahol az ajtót megkopogtatja, ott kinyitják előtte és meghajolnak előtte . . . Lant van kezében, koszorú a homlokán ... és a szellő, szomorú magyar föld lelke elkapja az énekét... és viszi szívből-szívbe. (Távolban kigyulladnak a kis házak ablakában a mécsek. Csillagos, sugaras éjszaka. Halk zene szól, valami közismert Petőfi-dal). Szegény sebzett szívekre ráhull ez a dal... mint gyógyító harmat az égő mezőre... az aggódó, bánatos orcákat megsimogatja, mint egy ringató, édes áldott testvéri kéz... és jaj! a hitványakra rájuk zúg, mint az Ítélet harsonája és én, a. fiatalság, a szerelem, a szívemhez szorítom, az enyém . . . enyém .... akár hová ment, akármerre jár, itt marad velem . . . Petőfi, álmom, szerelmem, reménységem ... örökké . . . — Függöny. — Képszemlélet. A görögöknél a művészet mindenkivel közös volt és mindenkit körülvett. A görög ház szép volt, harmonikus, isten-szobrokkal, sokszínű képekkel ékes. Minden váza. amit. használtak, minden amfora, amiből v bort öntöttek, minden szék. amire leültek, művészi volt. „Szépművü“, ahogy Homérosz mondja. Későid) a művészet és a mindennapi ember eltávolodnak egymástól. A művészeknek ugyan pompás székhelyéi emelkednek: a középkor gótikus pompájú dómjai, a renaissance minden szépséggel ragyogó pápai^ királyi, dogéi palotái. Csak a gazdagok, a nagyok, a pénzzel hatalmasok élhetnek a szín és az alak alkotásaival színesített, művészivé formált életet, A köznapi ember, a mindennap munkása csak akkor jut hozzá, ha föltárul előtte a templom, a palota. De még akkor is sokszor csak lát és nem ért, mert érzéke megtompult már e szépségekkel szemben és a lelke elszokott az élvezésüktől. A ragyogó görög helyébe, aki közöttük nő föl és lélekben eggyé válik velük, jött az unalmas, szürke, újkori barbár. Trónonülők, udvari népek és pénzkirályok számúra festett az ecset és vésett a véső századokon át. A tömegnek pedig már-már kezdtek sok mindent megadni, mióta hatalmasat rázott magán a francia forradalom idején: jogokat, emberibb bánásmódot, módot a jobb anyagi életre: de még hiányzott az életéből a művészet megélése, élvezése. Egy remekbe alkotott, színes lelkű angol, Kuskin, mélyen intuitív pillanatában meglátja és kimondja ezt a nagy szükségletet. Meg kell nyitni az ember szemét és oda kell juttatni a művészethez, hogy maga is teremtsen magának művészetet'közvetlen munkájában és közvetlen környezetében: az iparművészetet. Egy reformátor buzgalmával tartja művészeti kurzusait és munkája nem marad meddő. A gondolat tovább tér-« jed. Egy „Rembrandt-német“ korszakos könyvet ír a müvészetterjésztésrő 1, az ízlésfejlesztő,sről, ti művészi látás fejlesztéséről. C. Lange a német ifjúság lelkét akarja művészileg fogékonnyá emelni. Lichtwai’k pedig Ruskin buzgalmával fog a „dilettánsok“ neveléséhez — olyan emberek lesznek ezek, akik szeretik és értik a művészetet — nem művészek ők miaguk, de tőlük kitellő produkciókkal, amikben legalább művészetértés van-, széppé tudják tenni az életüket. A mi művészi nevelés-mozgalmunk korántsem olyan általános és közérdekű, mint a német. Az iskola is elsiklik legtöbbször felette, adatokat közöl velünk, de nem tanít meg látni. Pedig hiába kapott meg valaha bennünket a művészet szeretate, hiába ösztönzött művészi megélésekre, ha nem hoztunk magunkkal valami kevés müvészetértést, technikai tudást. Művészetértés? Mi ez? Az eszemet kell fárasztanom benne? Újabb gondolatfárasztás a többi mellett? Egyáltalán nem. Élvezet és pihenés. De hát az élve-
