Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-01-01 / 5. szám
1925. január hó. AZ ERŐ 99 egy kis leány szívót. Szeretném tudni, ajtón vagy ablakon kerültem ebbe a fehér szentegyházba? Jókai: Beszélni fogok vele? Mindjárt hívom is... Petőfi: Úgy látom . . . éppen itt jő . . . (Juliska átmegy a színen). IX. JELENET. (Petőfi, Jókai, Juliska). Petőfi: Kisasszony! Egy percre megállítom. Juliska: Szolgálatára, uram. Petőfi: Fontos beszélni valóm lenne önnel... Néhány percet elrabolok az idejéből. Juliska: Bocsánat uram, de a konyhában várnak. Jókai: Juliska, az édesanyja hagyta meg, hogy összehozzam magukat. Majd én megjelentem, hogy ne várják, mert... (El). (Egy ideig csönd van. Petőfi hirtelen elhatározza magát). Petőfi: Én kettévágom a gordiusi csomót. Úgy illik egy obsitoshoz. Kisasszony, maga egy titkot rejteget, mint kígyót, mely marja belülről. Juliska: Istenem! Ki árult el bennünket? Petőfi: Nem akarok én a kisasszony szent érzelmeinek hóhéra lenni. De a becsületem parancsol szólanom. Úgy, mint jóbarát.. . Maga most vadonerdőben jár, én fény akarok lenni, mely kivezeti. Juliska: Tudom, hogy nem jól cselekedtem ... De hát nem tudtam uralkodni az érzéseimen . . . Petőfi-: Hát olyan lobogó láng lett az érzése? És a versek gyújtották föl? -Juliska: Oh, én úgy vágytam mindig valakire, aki igazán tud szeretni. . . aki jó és nemes ... Itt nálunk bizony sok a paraszt... és engem megszidtak sokszor, hogy úri hajlandóságom van . . . Petőfi: Csodálatos, hogy nő ki a tövisek között a liliom! És melyik gyújtotta föl a versek közül? Juliska: Mind . . . Olyan szép a ..Távolból“, hogy sírtam rajta. Hogy szereti, hogy öleli át a leikével édesanyját! Petőfi: Ebben igaza van . . . Kénybe lábad két szemem pillája, valahányszor emlékszem roaja . .. Juliska: Mily csodálatos, aztán, mikor az aranykalásszal ékes rónaság ráismer fiára ... És látja a vándordaruk V betűjét újra ... _ Petőfi: Oh, az felséges porc volt! ... A mélázó, kipihen és a régi jegenyék árnyékában! Juliska: És a jövendölése? Az álmok nem hazudnak ... És én is hiszek a magasságában . . . Sokásoká, örökkön él ez. Petőfi: Kisasszony, megérdemelné, hogv olyan tiszta selyembe öltöztessek, amilyenbe a lelke jár. De. . . valamit meg kell mondanom becsületesen, nyíltan, magyarul. A költőt és a verseket szeretni két külön dolog. Juliska: Én nem tudom elválasztani. TIa mar rájött erre a titokra, én .. . én moggyónom . .. Istenem! . . . annyi sok gyötrelmem van miatta. Petőfi: A költő, aki színész, vándorbotot tart a kezében, ami a koldusbotja. Egyszer fog ikivirágozni, ha majd a sírjára ültetik. Juliska: Oh, az nem akadály. A hitvesnek kötelessége a nyomorúságot is megosztani. Petőfi: De látja, már van a költőnek, akit szeret... Juliska: Nem lehet. . . Petőfi: Van bizony. Méltóságos termetű, karcsú, halovány hölgy, aki éjjeli órán is, mint egy áldott szellem, megkopogtatja az ablakát. Leül az ágya mellé, a fülébe sugdos bűbájos regéket és énekeket. Juliska: Ki az? Petőfi: A Múzsa... A költészet istennője. Juliska: A Múzsa nem bántja azt, aki őt is szereti. Petőfi: Elvégre nem kelhet vándorútra . ..' Juliska: Ha megesküdtem rá, meg kell tennem... Petőfi: Édesanyja sem engedné. Juliska: Szent Isten, édesanyám tud valamit? Petőfi: Mindent. Ő akarta, hogy beszéljek magágával. Juliska: Akkor... akkor... vége mindennek... A’alaki elárult bennünket. . . Petőfi: El... Jobb így ... Juliska: Én azt hittem, hogy csak maga tudja az egészet. A barátja neki és le akar beszélni... Menjen, kérem, mondja el, hogy vége... vége.,. Talán sohse látom . . . Petőfi: Dehogy nem! Juliska: Isten nem akarta . . . hogy egymásé legyünk . .. Petőfi: Ej . . . kis lány . . . megszánom magát, úgy vergődik, mint egy megsebzett vadgalamb . . . Juliska: Azt hiszem, akkor nem találkozom már ö vele . . . Mondja meg neki . . . Petőfi: Kinek? Kiről kezd beszélni? Juliska: Kötrtvélyessynek. . . hogy... hogy... nem lehet. . . Isten nem akarja . . . Petőfi: Különös... Itt valami tévúton járunk. Mindig jobban összebogozódik a kérdés. (Felveszi a verseket): Kitől kapta ezeket a verseket? Juliska: Tőle... Petőfi: Körtvélyessytől ? Juliska: Tőle... Petőfi: Úgy... és ki írta ezeket? Juliska: Ő irta mind . . . Ö mondta. Petőfi: Szegény kis szerelmes leány ... Valami derengés van már előttem... A vadonerdöből csakugyan kivezetem ... Juliska: Mi történt? Petőfi: Semmi .. . ügy látszik, hiénák járnak köriül. És a kezembe villámokat érzek . . . Várjon egy percig . . . (Eltűnt az oldalajtón. Egy perc múlva visszatér. Juliska mindez idő alatt meredten, szemrebbenés nélkül áll). X. JELENET. (Petőfi-, Juliska, Körtvélyessy). Körtvélyessy: De hát mi az a sürgős ügyed? Az ember... (Hátrahókken): Hopp!... Juliska!? Petőfi: Állj meg itt! Felelj! Körtvélyessy: Mi jogon parancsolgatsz így? Petőfi: A bíró jogán. Törvénykezni jöttünk. Körtvélyessy: Micsoda? Hajdúnak csaptál föl? Talán deresre akarsz fektetni? Petőfi: Deresre, de én vasvesszövel verek, ha a vád igaz. Körtvélyessy: Micsoda vád! Elég a tréfából. Petőfi: Ismered ezeket a verseket? Körtvélyessy: Ismerem. Petőfi: Kié ez? Ki írta őket? Körtvélyessy: Micsoda vallatószék ez? Petőfi: Parancsolom, hogy felelj! Különben tanukat kiáltok be. Azok vallanak . . . Azok ismerik .. . Körtvélyessy: De, Sándor, mit akarsz itt csinálni? Petőfi: Semmit, Pandur vagyok. Betyárt üldözök. Úgy látom, ez nem csikót lopott, hanem lelket. Másnak a lelkét, a művészetét, ellopta költészetének napját. Ki írta ezeket a verseket? Hazámban, Távolból,
