Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-12-01 / 4. szám
88 AZ ERŐ 1924. december hó. Vitéz emlékezete. Vitéz, az élet most se változott, Ha elvitt sokat, nem sokat hozott, De a poétát nem feledjük, A litterátust emlegetjük, Mikor a coetus este felvidul És szól a kántus és nótáz a húr. Tudjuk, hogy itten poéták laktak, Régi emléke ez a falaknak. A csönd őrzi és a levegő Vagy a szíveinkből tör elő, Könyvek tanítják s az erdei fák, Hogy itt lakott a legnagyobb diák. Itt minden, minden veled van teli, Az ősz virágát néked szenteli S lombbal hullatja be az oldalt. Ahol a Te szent tested porlad. A tavasz is oda jár legelőbb. Hogy feldíszítse a Te temetőd. Hogyha mi a Nagy-erdőben járunk Olyan félve kerülgeti lábunk Azt a, sok szép tarka virágot, Ilyenkor, ha messzire látok, Nézem., amint a jó Vitéz-diák Le-letép egy-két szagos ibolyát. Elvitt aztán messzire a sorsod Szegény Vitéz száz helyütt megforgott És Remények, Lillák s az Élet, Mikor már semmit sem Ígértek, Jobb volt mégis örök pihenőre Idejönni a mi temetőnkbe. Drága költőm a tetemed fölött Uj időknek a szárnyain jövök. Sirőrzőid legifjabbikát Te régi litterátus diák, Mikor elhagyta régen az Élet — Izensz-e neki hófehér meséketf ... Mathuber Ferenc, III. 6. tanképz. Debrecen. Naplómból. . , . Azután este lett. Mindenki lefeküdt, csak én maradtam ébren. A lámpa, mint egy kiapadhatatlan aranyiforrás, szórta, öntötte fényét és bearanyozta az egész szobát. Az öreg óra fáradtan, álmosan ketyegett és néha úgy rémlett, hogy szemrehányásokat tesz nekem, hogy nem alszom, mikor módomban van. hiszen alhatna csak, tik, tak, tik, tiak, tik, tak. Egy öreg karszék, kire álmában egy kabátot terítettek, hogy meg no fázzon, lelökte a kabátot és recsegve tovább aludt. Olyan csend volt, hogy hallani lehetett, amint a gombok a padlóra ütődtek. Egyszer osak elővette odakümt a szél a furulyáját és epekedő dalokat kezdett játszani az arája, a hold után, aki egypár nap óta nem mutatkozott. Úgy látszik, most sem akart mutatkozni, mert a szél egy vad, duhaj nótába kapott, amivel valószínűleg a holdat akarta bosszantani. Igaz, hogy ezzel se ment sokra, mert a hold mégse jött elő, ellenben a falevelek felébreditek és méltatlankodó zörgésükkel olyan zajt csaptak, hogy a szegény szélnek minden hangulata elszállt a furulyázástól és hóna alá csapva furulyáját, csöndesen, vigyázva, mint egy kivert kutya, elsompolygott aludni, Csönid volt. Úgy éreztem, ahogy ott a nagy csendben ültem, hogy most mindenki és minden meghalt, csak én vagyok az egyetlen élő lény és hogy én vagyok hivatva arra, hogy reggel életrekeltsem a világot. Úgy éreztem, hogy az volna a legnagyobb igazságtalanság, hogy ha nékem meg kellene halnom. Ha nekem akkor tényleg meg kellett volna halnom, hát elkeseredetten az Isten ellen és protestálva az egész emberiség nevében, haltam volna meg. Azt hittem, hogy az emberiség sorsa az én kezemben van letéve és ha meghalnék, meghalna az élet. Féltem, nagyon féltem a haláltól,
