Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-12-01 / 4. szám
1924. december hó. AZ ERŐ 89 6 láttam, hogy én még nem számoltam vele egészen és hogy az eddigi magatartásom vele szemben önámítás volt, olyasféle, mint mikor az ember azt mondja, hogy nincs baj, hiszen álom az egész és rögitön felébredek és akkor minden jó lesz. Most azonban láttam, hogy a felébredésre semmi remény sincs, hanem tényleg baj van. És igazán baj volt, Valami rejtelmes, félelmes hidegség vett körül, éreztem, hogy itt valami furcsa, természetellenes dolog történik, amilyen eddig még sohasem történt. Nem voltam tehát meglepődve, mikor a hátam mögött lépések zaját hallottam. Hátranézve azonban, valami olyan látvány tágult elém, amire egy csöppet sem voltam elkészülve; szembe magammal álltjam én. Furcsának tetszik, de így volt. Én voltam az, aki ott állt. A másik én azonban nem volt egészen olyan, mint én, volt rajta valami megnyugtató, valami biztató. Szomorúan mosolygott felém s egy pár pillanat múlva megszólalt. Ó még most is a fülembe cseng a hangja, halkan beszélt és valami sohasem hallott zenéhez hasonlított : — Tudod-e, ki vagyok? — kérdezte -— tudod-e, miért jöttem? Minden tagom elzsibbadt erre a csodálatos hangra és nem mertem válaszolni, csak remegve néztem Ént. aki egy széket véve, mellém ült. — Én a te második éned, a jobbik éned vagyak. Furcsán éreztem magam és remegő hangon megkérdeztem tőle, hogy honnét jön? — Én belőled, a lelkedből jövök, — felelte —• és nagyon fáj, hogy elő kell jönnöm. Én a te jóságodnak, szeratetodnek az a priori-ja vagyok s valahányszor te engem megtagadsz, én mindig kijebb jövök belőled. Ma kénytelen voltam egészen kijönni belőled és csak a hátad mögött járok. Tudod-e te azt, hogy mi lesz belőled, ha ón itthagylak? Megmondom: halott. Nem az a halott, akinek a beste, ez az otromba hiuistömeg, meghal, hanem az, akit elhagy a szeretet es a jóság. Csöndesen maga elé nézett, majd halk, de határozott hangon folytatta: — Ha én elhagylak, a tested él tovább; lehet, hogy valamikor mint száz esztendős csodaembert fognak mutogatni, de a lelkedet semmiféle dicsőség, semmiÚjudvar az Erő játékterén. Szobai játékok. Az áruló óra. Két ügyes fiú szükséges ehhez a tréfához. Egyikük eltávozik a szobából, a másik pedig nagy fontoskodva felszólítja a társaságot, hogy válasszon ki egy bútordarabot vagy kisebb tárgyat, amelyet ö elrejt s amelyet majd a kintlevőnek gondolat-olvasás segítségével el leéli találnia. Miután ez megtörtént, figyelmezteti a játékosokat, hogy halotti csendben maradjanak s hogy a dolog még titokzatosabbnak és még rejtelmesebbnek tűnjék fel, a lámpát is eloltja. Ezután beszólítják a gondolatolvasót, aki kisebb-nagyobb bajlódás után az elrejtett tárgyat mindenki csodálatára csakugyan felfedezi. — Azt persze nem árulja el a két cimbora, hogy még egy segítőjük is volt: tudnillik az a kis féle vagyon nem fogja kielégíteni, mert csak az lehet megelégedett, aki szeretni tud, aki imádkozni tud. Te belőled, ha én elhagylak, egy emberrones lesz, aki mindent érteni fog, de semmit se fog hinni, aki érteni fogja a szépet, de érezni nem tudja, olyan ember leszel, mint azok, akiket most farizeuskodva korbácsolsz, pedig te is azon az úton vagy, mint ők. Aztán, ha a tested, a bálványod összeomlik az örök Isten egyetlen lehelletétől, akkor jön a halálnál még bCrzalmasabb örökélet. Ne képzelj el valami spanyolcsizmát és hüvelykszarítót, az Isten megbocsát neked, de ez rettenetesebb lesz neked minden büntetésnél. Látni fogod, hogy minden emberéletnek volt valami értelme, valami eredménye, csak a tiednek nem, s míg a többi lélek, mint jóság, szépség, igazság, visszaolvad az örök Kezdetbe és Végbe, te nem fogsz tudni beolvadni, mert nem hoztál magaddal semmit azon a számadáskönyvön kívül, aminek tételeit összeadod, kivonod, iaz eredmény, szürke, egyhangú életed eredménye, 0 lesz. Vagy minusz. A hangja még csengett a fülemben egy ideig, de csakhamar a visszatért csend ölelte át a szobát és én zavaros fejjel újra egyedül voltam. Nem, Nem voltam egyediül, velem volt az Isten. (Az óra halkan azt ketyegte: Amen . . . amen, amen, amen). Róka Laci, V. o. tan. Szegény koldus a templom ajtajában. Hogy menne, ha hívnák . .. Hogy menne, ha hívnák. Könnyező szempár és kitárt karok. Csak hívná, csak hívná akár egy kérges marok, kérges tenyér, melynek ölelése mégis édes, mint a méz, jó, mint a kenyér. Ó, hogyha hívnák, hogy szaladna, hogy örülne, mint a kis gyerek, de így csak reszket, kitárva karja, várja, hogy hívják . . . És csendben kéregét. Arady Zsolt, VII. o. t. Kaposvár. zsebóra, melyet a játék rendezője az eldugott tárgy mellé rejtett s amely áruló ketyegésével a rejtekhelyeit észrevehetővé tette. Gombostü-adogató. A fculacs-adogatónak nevezett cserkész-játékot biztosan mindenki ismeri. Azt azonban már kevesen tudják, hogy lehat ofólét szobában is játszani, petrsze kissé másképen. Mindenekelőtt nem kulacs kell hozzá, hanem három tucat gombostű. A társaság két részre oszlik s két sorban ül le arccal egymás felé. Azután miudenik sor szélső játékosa másfél tucat gombostűt kap, amelyet két. markukba öntve, adott jelre a mellettük ülőnek kell átadniuk. Ez tovább adja a sor vége felé, onnan pedig kézről-kézre adva juttatják vissza az első játékosoknak. Természetesen mindig leélt marokkal kell továbbadni a tűket s ha valaki leejt belőlük, előbb fel kell szednie a földről, csak azután továbbíthatja az egész csomagot. Az a sor nyer, amelyiknek kezén a gombostűk hamarabb teszik meg az útat oda-vissza.
