Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-12-01 / 4. szám
82 AZ ERŐ 1924. december hó. tán megszoktuk, észre sem igen vesszük. Téged bánt ^talán ? — Nem, nem, fráter! Sőt. . . De olyan különös gondolatok jutnak eszembe róla. — Majd megszokod. Csak imádkozz tizenhárom iiidvözlégyet s meglásd: milyen nyugodtan alszol... Nem beszéltek többet. A tücsök cirpelt, -a barát szuszogott, Lavotta sohajtozott. Éjfél elmúlhatott már, mire elhallgatott a tücsök. Hanem Anselmus barát hirtelen felriadt. A két prices - közötti kis asztalkán égett a gyertya a breviárium fölött. A másik prices szélén ott ült János diák, lábán a nagy bőrpapucsokkal, dereka körül csavarva a teveszőrpokróc, álla alatt a hegedű és játszik és valami szokatlan, ördöngös muzsikával veri föl a kolostor istenes csöndjét. Nem Palaestrina, nem Händel misemelódiái ezek, hanem valami poroszokkal incselkedő huszár-verbunkos, ami után még annál rosszabbak is jönnek; pattogó, sarkantyúpengető táncmuzsika, amilyet búcsú alkalmával szoktak huzni a ponyvakorcsma előtt a cigányok a vásárosnép bomlottkedvü fiatalságának. Anselmus keresztet vet. mert nem gondok kisebbre, minthogy védence és szobatársa megbolondult. — Per Deum! Mit művelsz, fráter? — Amit a tücsök! — feleli vissza foghegyről az ördögtől megszállott diák és a vonója úgy táncol, hogy még tán a kriptából is fölkeltek a szerzetesek a csodálatos zenebonára, amilyent a szent falak nem értek. A szörnyüködő barátok mögött a prior álmélkodó. szigorú arca is megjelent: — Mi történik itt, fiam? János diák alázatos engedelmességgel tette vissza hegedűjét a ,,koporsóba“ s vallotta meg az ő nagy „tücsök-bűnét.“ Csak annyit kért, hogy addig ne háborgassák: míg, amit az imént játszott: le nem kótázza, mert kár volna, hogy amit az éjszaka az ihlet a fülébe muzsikált, reggelre elfelejtené. A prior szomorúan, lemondóan ingatta a fejét. Hanem a hegedűt magával vitte. Ha játszani akar rajta Johannes fráter: mindig tőle kérje. Teltek, múltak a napok. Május lett. ragyogó.' illatos, muzsikás május. Kellemetlen látogatóm akadt a múltkor. No, nem kell egészen szó szerint venni a dolgot, mert tulajdonképpen nagyon örültem neki, de mégis csak rosszul éreztem magam, mikor a kérdéseivel hirtelen-váratlan sarokba szorított. Egy barátja látogatta meg az öcsémet, azok közül a minden-l'ébe-kanél, izgő-mozgó, ügyes kezű, gyors észjárású fiúk közül való, akiknek mindig van valami kérdezni valójuk. S ha még csak ennyi lenne velük a baj! De sohasem elégszenek meg azzal, amit mond nekik az ember, mindig van újabb kérdés a kiváncsi homlokok mögött, Tartsa ám készen a puskaporát, aki meg akar rájuk felelni. Mondom, nekem is meggyűlt Gyurkával a bajom. Úgy történt a dolog, hogy ámint belépett, vesztemre meglátta Az Erőt az asztalon. Megeredt erre a nyelve, elmondott róla jót-rosszat, (hogy melyikből többet, azt talán mégis titokban tartom) s végül is kijelenEgy napon, búcsú előtti napon, Johannes diák a priortól a hegedűjét kérte és szabadságot, hogy kimehessen kissé a mezőre. Játszani akar, de még nem tudja, mit. Nem szeretne botránkozást okozni. Magyar ruhája fölé fölvette a daróc-kámzsát, hóna alá vette a hegedűjét és elgondolkozva kisétált a kapun. Anselmus fráter el akarta kisérni. Kérte, hogy hagyják magára. Mikor olyan messze volt, hogy a kolostor tornyának ablakából sem lehett látni, kinn a mezőn, a himes-virágú erdőszélen, ahol ember se járt, elővette a hegedűjét. Nem Händel, Bach és Palaestrina istenes zsolozsmái szólaltak meg rajta, de pattogó, vérbizsegtető tiátncmiuzsika sem. Hanem valami végtelen, névtelen sóvárgás, az ujjongó fiatalság kibeszélhetetlen, gyönyörűséges bánkódása. Epedő, sóvárgó, szerelmes dallamok ölelkeztek a virág illatával, a zsendülő erdőlombok zsongásával. Nem a vonó beszélt már, hanem a lélek. És a kámzsában hegedülő diáknak úgy tetszett, hogy magyar Orpheussá változtatta a Művészet csodája. Úgy tetszett neki, mintha a hegedűje szavára fölemelték volna a fejüket a kis virágok, lombfüleiket felé tárták volna a gyönyörűségtől suttogó fák és rögaranyával belemosolygott volna barna szemébe a serdülő vetés között a lelkét párázó föld. Egy Csönd volt körülötte az egész világ s ez az egész Csönd azért volt most, hogy öt hallgassa. Valahol messze, a dülőúton szerelmesen összehajtott fejjel járt egy fiatal parasztpár. Valahol messze a faluból idekondult egy kis érzőszavú harang, az Isten nyájának a kolompja. S itt valahol, a lába körül valamelyik megfordult rög mögött tűn mintha egy tücsök szólalt volna meg. Tán az a tücsök, amely ott az ő cellájukban cirpelt, amelyet oda valamelyik barát vitt be a kámzsája ráncában, amely talán most az ő kámzsaráncával került ide, hogy a kolostor cigányából a mezők cigánya legyen. Sütni kezdett a nap. Rámelegedett a csuha. Levetette és ráterítette egy bimbódzó vadrózsabokrra. És hálás szívvel tekintett vissza a kolostorra, ahova sohasem tért vissza. Magához szorította a hegedűjét. A kis fekete koporsó pedig ott maradt örökre. Szilágyi Dezső. tette, hogy a ..Fényképész iskolá“-val nagyon elégedetlen. De hiába faggattam, nem akarta elárulni, hogy miért. ■— Olhó, hékiás, nem addig ám a dolog! Ha már egyszer összeakaszkodtunk, elő csak szaporán mindazzal, ami a füled mögött van. Lassanként aztán kiderült, hogy eddig bizony alig is törődött a fényképezéssel, de idestova ö is érdekelt fél lesz: karácsonyra fényképező gépet kap és úgy érzi, hogy azzal a tudománnyal, amit eddig összeszedett, nem messzire jut. Pedig hát azt szeretné, ha Az Erő megtanítaná, hogyan lehet belőle ügyes fényképész. — Talán mégis sokat kívánsz egyszerre. Egy lélekzetre bajosan ígérhetem meg neked ezt. Arra azonban vállalkozom, hogy megmagyarázzak egyet-mást. amit fényképészeti kézikönyvekben is vagy csak elszórt részletekben, vagy egyáltalán nem találsz meg. Fénvkénész iskola. TV
