Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-12-01 / 4. szám
1924. december hó. AZ ERŐ 81 A szerzetesek megdöbbenve meredtek a kis koporsóra. A diák mosolyogva vett elő egy kis kulcsolt — a döhányzacskója mellől, ahol ez zsuzsúnak ékeskedett a pipaszurkáló mellett. — Kérem, a szekeresem is vasvillát fogott rám, mikor meglátta nálam. Azt hitte, valami csecsemőholttestet csempészek valahová. Pedig a csecsemőnél is ártatlanabb jószág ez, tisztelendő atyák. Aközben már meg is nyílt a kis koporsó s előkerült belőle egy — hegedű. Szép, harcsunyakú, cigányképű, elnémult hegedű. A diák féltérdre ereszkedett a prior előtt. — Gyónni akarok, atyám és békességet, megnyugvást keresni jöttem ide. Minden meghajtott fej alázatosságot beszél s a prior atyai szeretettel tette áldó, megnyugtató kezét a diák bozontos hajára. Közben a szemével intett a frátereknek. Az egyik még megigazította a tüzet, a másik betette az ólomkeretes ablakokat s aztán halk fapapucs-kopogással eltávoztak. — Beszélhetsz, fiam. A diák nem bűnét gyónta, hanem az élettörténetét mesélte el szomorúan, fel-felhevülő, megint el-elcsukló hangon. Boldog, kicsi gyermekkorát atyjának, a királyi hivatalnoknak pusztafödémesi kúriájában. Imádásig szeretett édesanyjának halálát, amikor ö kilenc éves volt. Elkedvetlenedését az iskolától, mindentől, amikor atyja mostohát, fiatal asszonyt, kiméletlen asszonyt hozott a házhoz. Pozsonyi, meg nagyszombati diákéveit, megismerkedését élete egyetlen nagy örömével, szerelmével, vigasztalásával, a muzsikával. Beszélt első mestereiről, a templomi karnagyokról, neves egyházi muzsikusokról, akik pallérozták a tehetségét. Elmondta élete legsötétebb emlékét, amikor egy rettenetes civódás után kést fogott mostohaanyjára s aztán, apja haragjától való féltében, megszökött, s beállott, önkéntes katonának a pozsonyi Ferdinánd-ezredbe. Elmondta, hogy váltotta ki onnan atyja, pénzzel, könyörgéssel, s hogy lett, aztán- diákból muzsikus, akit néhány hónapja még Becs legelőkelőbb szalonjai ünnepeltek s hogy lett szerelmes hasztalan, egy előkelő udvari) öl gybe s most itt áll, itt térdel, lelkében a zene minden harmóniája, életében n legnagyobb meghasonlás és hármoniátlanság. Kerülni akarja az embereket és a kolostor csendjében, az Istenben való megnyugvásban az élete harmóniáját keresi. Azt kéri, hogy tűrjék meg itt, mint , cívist“, mint ..laikus frátert“, adjanak neki egy csöndes cellát, csöndes munkát, egy pulpitust a könyvtárszobában, egy helyet az ebédlőasztal végén és engedelmet, hogy néha-néha az Isten dicsőségére hegedülhessen. A prior először ámulva, aztán kegyes részvéttel hallgatta a hosszú, őszinte, leiekből szakadt vallomást. Aztán fölemelte térdeltéhől a könnyező ifjúembert. — Békesség legyen veled mi közöttünk a Jézus nevében, Amen, úgy gondoltam előbb, hogy megáldoztatlalc, de talán ne még. Most nagyon zaklatott a lelked. Hanem talán előbb — s mór nyújtotta is a hegedűt — áldozz Istennek, Isten neked adott ajándékából. János diák megértette a dolgot,. Hangfogót, tett a liurnyeregre, álla alá tette a hegedűjét, odaállt, az egyik boltíven ferdén elörehajló feszület elé, az örökmécses alá és rákezdte Palaestrina miséjét. Szálltak a hangok és fényesebb lett tőlük a feszület aranya, bevető.dött az ólomkarikás ablakokon a ta vaszi nap aranykarikás kévéje, felvillant az örökmécses kegyesen pislogó szeme. Csak játszott, hegedült az átszellemült fiatalember s észre sem vette, hogy nyílik halkan az ajtó s hogy sorjáznak be lábújjhegyen az álmélkodó, suhogó-kámzsás barátok, a kiknek a szeme már nem is ö rajtuk van, hanem a prioron, aki összekulcsolt kézzel áll a szűz Mária oltárképe alatt, de nem arra néz, hanem a szemközt lévő falra, amelyen Szent Cecilia hegedül egy nagy képen, földöntulian ragyogó arcán valami belülről vetítődé glóriával. az angyaloknak. Látszik az arcán a prior úrnak. hogy ő most azt a másik hegedűt hallja. * Fráter Anselmus civilkorában sem lehetett az, akit a „legények elejének“ nevez, a nép. Inkább olyan ember volt, akire azt mondanák faluhelyen, hogy: ,,az Isten is barátnak teremtette, mert — úgysem kapott volna feleséget.“ De igazi kegyes, eleven eszű, tudós szerzetes volt. Simuló beszédű, emberismerő, hidegagyú, meleglelkű rajongó fia a hivatásának, A prior öt rendelte Lavotta diák szobatársának. Eleinte egy cellában laktak, hogy a vendég ne találja ridegnak a magányos cellát. A priornak kedves, messzelátó tervei voltak a hozzájuk tévelt muzsikussal. Azt remélte, hogy ha közéjük melegszik: belép örökre a rendbe, több lesz egy megtért báránnyal, aki azonfelül nemes ifjú is, nagy muzsikus-tehetség s így kincse lehet a szerzetnek, amelyre a császár „jóvoltából“ ugyancsak nehéz idők járnak. Fráter Anselmus tehát a „megtérés ügyvédje“ volt, János diák mellett. Most is egy cellában hánykolódnak a daróc-takaró alatt a kemény szalmaágyon, mert az éjszakák nagyon ridegek még. Beszélgetnek mindenféléről, mint mikor két világrészből való ember cserélgeti a mondanivalóit. Egyszer csak álmosan elhallgat mind a kettő. A nagy csöndben egyszerre megszólal valamelyik cellasarokban egy finom, éles hang. — Hallja, fráter? — Micsodáit? — A tücsköt. — Ó, én már meg se hallom. Itt cirpel egész télen. Valahogy megfészkelte magát itt.-— De hogy kerülhetett ide? — Valamelyik fráter hozhatta még a nyáron a. mezőkről a kámzsája ráncában. Azóta itt muzsikál minden este. Eleinte zavart bennünket, kerestük is, de ha világot gyújtunk, mindjárt elnémul. Azóta az-
