Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-12-01 / 4. szám
80 AZ ERŐ 1924. december hó. talmas volt a kulacs, olyan hatalmasat, húzott belőle, de még hatalmasabbat a kocsis, akinek aztán a nyakába akasztotta, mint valami hadvezér a szalagos medáliát: „Nesze, most már viseljed te tovább!“ Aztán megint csak visszakerült a saroglyához s onnan — szép kíméletesen félrehárítván a szénát — féltő gonddal furcsa, hosszúkás faládikót húzott elő. Fekete volt, dombastetejü a ládikó, éppen olyan, mint valami csecsemő-koporsó. Nagy óvatosan a hóna alá fogta, a köpönyege alá — fejjel lefelé — s aztán elköszönt a szekerestől s ruganyos, fiatal léptekkel megindult a kolostor kapui felé. Mire odaért s a kopogtató felé nyúlt: már meg is nyílt a kapu s a janitor hangos „Laudetur Jesus Christus“-szal köszöntötte a belépőt. Míg a prior elé vezette, németre fordult a szó, mert a szerzetesrend valamennyi tagja sült német volt, aminthogy itt, a Lajta mellett, József császár idejében nem is lehetett volna másként. De az ifjúember is gyúrta a németet, igaz, hogy pozsonyvidékies, magyaros kiejtéssel, de olyan ember módjára, aki Bécsiét is megjárta. Csípős, tavaszi hűvösség lakta még a komor, keresztdíszes folyosókat, de .a refektóriumban már nagy, síró fahasábokat igazgatott a tűzön egy poros-hamus térdű kalefaktor. A prior a kandallónak dőlve fogadta a vendéget, aki tiszteletteljes kézcsókkal hajolt az olvasóit szemelgető párnás kéz fölé. Szinte megrebbent a kolostor csöndje a finom ezüst-sarkantyúpengésre, ahogy a fiatalember bemutatkozott : Johannes Lavotta de Isépfalva. A prior intésére egy szolgálattevő fráter két tábori széket tett a kandalló elé, de János diák nem ült le, hanem előbb a féltett faládikónak keresett valami alkalmas helyet. A janitor-barát, aki a hajnal első óráit vigilálta a kis kapus-cellában, felpislogott félálmából a szekérzörgésre, s mikor hallotta, hogy a szekér éppen a kolostor-domb alatt áll meg, álmosan föltápászkodott a lócáról és kitekintett a vasrácsos ablakon. Akkor szökkent le a szekérről az utas: halványképű, délceg fiatalember. Nemes ifiúrnak látszott, de nem az akkori idők úridivatját viselte, cipellős harisnyát, copfos parókát, hanem sarkantyus, ráncos csizmát, inagyarnuhás, üstöknek eresztett hajat, rajta kis prémes kucsmát. A vállán széles „százgalléros“ garaboneiás-köpenyeg libbent-lebbent, amint a sárhányóra lépett. Eddig még rendben lett volna a dolog. Csak az volt furcsa, ami ezután következett. Mert a tejképü fiatalember hátrakerült a saroglyához s kiemelt onnan a széna közül egy hatalmas kulacsot. Amilyen ha-NAGY EMBEREK GYEREKKORÁBÓL, A kolostor cigánya* — Anno J786. — Útromboló fekete ördög, lásd, engem is megátkozott — Rapsonné asszonyom könyörgök: még egyszer add a táltosod ! ÁPRILY LAJOS.
