Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-11-01 / 3. szám
1924. november hó. AZ ER Ö 69 szinte lángolt a nap tüzes csókzápora alatt. A két cserkész is már szaporán törül gette a homlokát. Szembe jött velük egy ember, már ismerték, Kovács Gábor volt, a tanyás. Köszönt: — Meleg van. — Kicsit, — mondja Kovács és nevetve teszi hozzá: — fütik a polcolt. . — Meglehet, — szólnak a fiúk. ■— Azt mondják erre mifelénk. No, de Isten maradjon, — köszönt el a tanyás és panyó-kául dobta magára a kabátot. — Gyerünk mi is, — vette föl a dézsát az egyik. Az út még hosszú volt, de már élesen rajzolódtak az égre szürkélő füzek. Mentek. Pihentek. Szomjasak voltak és ittak egyegy kortyot a tejből. Elérték a gátat és leereszkedtek a lombok alá. A levegőben illatos szénaszag volt és mint hajlott kucséberek úgy kinálták lifts enyhüket az öreg, hamvasszürke füzek. — Pista, — szólt az egyik, — mondok • egy okos dolgot. — Kérlek? — udvariaskodott a másik — ki vele. — Telepedjünk le egy kicsit ide a nyárfák alá, olyan jó hűvös van itt. — Nem bánom, majd kisietjük az időt. Mint fáradt csikók, úgy dobták magukat a nagy füvek puha testére. És lassan-lassan elszenderedtek és úgy hullott rájuk az álom, mint könnyű kis levél. A nap fényes teste már magasan járt az ég ívén, mikor felijodt az egyik. Almos, nagy szemeiben ijedtség és rémület volt. — Pista, Pista te, — rázta meg az elnyúlt fiút. — Naana! — Kelj föl, vinni kell a tejet. — Aaa, nekem nem kell tej. — Egy-kettő, kelj föl, ne aludj már. — Ugyan ... — dünnyögött az Ó3 morogva megfordult a másik oldalára. A másik látja, hogy így nem boldogul és vízért szalad. Széles markaiba meríti a hős vizet és az alvó arcához csapja. Ez hatott. Riadtan ugrik talpra az álmos: — Mi az? — Gyefünk, vigyük a tejet. — No. Fölveszik a dézsát a vállukra és az erdő sűrűségének veszik útjukat.' A fák alatt homály. Forró arcukat szelíd lombok’ simogatják, mint lifts anyai kezek és a Tisza felől, finom, átható illatot Jhoz a szelek nagy legyezője. Az ágakon apró madarak ugrándoznak s a tanyák irányából tavaszi kancák nyerítése hallatszik. Már a folyó széles vize mellett, az omlós part illatos fövényét járták, mikor észrevett,ék, hogy npm jó helyen járnak. Tájékozódtak, de nem lelték az utat. Fáradtak is voltak, ^kedvetlenek is. A dézsa már nagyon súlyosnak érzett. És a tej fehér színén tarka, hullott levelek úsztak. •—- Most mit csinálunk, — kérdezte az alacsonyabb és sírás volt a hangjában. — Semmit. Leadjuk a vészjelet, — mondta akart nyugodtsággal a másik. Megtették. A síp hangja mint egy riadt madár úgy szállott a fák fölött, a dolgok fölött a többiek felé. De azok nem hallották, pedig a csend fekete szárnya takarta élő világ arcát. A fák mereven álltaik, mint poszton álló öreg katonák. A mélységes csendbe távolról csak a visszhang szava kiáltott:- - Tiá-tá-fcá-ti-ti-ti-tá-tá-tá. Save our souls. Mentsétek meg lelkeinket! És a két fiú kedvetlenül ment fölfelé a Tisza mellett. De osakhamar belátták, hogy nem jó irányba mennek. Visszafordultak és dóinak vettek utat. Fáradtan, majdnem hunyt szemekkel. Már egy félórát mehettek így, mikor a fehérezüstös levelű nyárfák között meglátták a nagy tábori lobogót. Most már futottak. A táborban már türelmetlenség volt, mert az éhség kopogtatott az ajtón. — Itt vagyunk, — mondták egyszerre — ha késve is. — Jóikor, — komiszkodott a főszakács — mindjárt tíz óra. — Hé, kukta, —■ intett egy fehérkötősnek — szedd ki azokat a faleveleket a tejből. — Tej, há, tej, jó langyos tavaszi tej, — mosolyogták. — Eszünk, Gyuszi! — Meghiszem azt, dupla porciót. A föszakács kezében már ott csillogott a kanál, de nem osztott. — Osszad már, — kiabálták az éhesek. — Délben reggelizünk? A sorokban kuncogtak. És a főszakács hivatásának magaslatáról még egyszer végignézett a konyha fölött és méltóségosan, mint aki érti a mesterségét: bemerítette a nagy kanalat. De egyszeribe rémület lett az arcán és halkan, valami lehetetlen egyszerűséggel mondta: — Aludttej. Az elsők a tejre meredtek, de arcukról pillanatok alatt lehullt a csodálkozás. S hangjuk egy nagy kiáltásba szakadt: — Gyerünk tovább! Zaka Sándor, gymn. VI. o. t. Bp. • A föld fia. Ott jön! Csizmája fénylik messziről, Arcát a forró nap leégeté. Az ökle durva, csontos ércököl. Lépése kong. Az asphalt reng belé. Mellette százan: pesti emberek. Ámulva nézik; it-ott gúnykacaj. Ő bátran, büszkén szembenéz velek: Rettenve minden fitymálás kihal. A balga nép nem látja, hogy ki ő? A kék dolmány, a kalpag, kit takar?! Megvetik, mert paraszt, földművelő, Öleld meg öt, mert testvér: mert magyar. Benke Tibor, gymn. VIII. o. t.
