Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1924-11-01 / 3. szám

63

AZ ERŐ

1924. november hó.

Micsoda a lelkem ?. . .

Aludttej.

Micsoda a lelkem? amelyet nem látnak,

Mely mindenki előtt most még titok, mélység, Melynek minden álma, röpke boldogsága Nyílva-nyiladozó gyönyörű reménység.

Micsoda a lelkem? kicsi fehér jószág,

Még csak nyiladozó szép harmatos rózsa,

De már illatozik, nektárt takar kelyhe.

Mert az Isten keze gondoskodik róla.

Micsoda a lelkem? folydogáló csermely Kristályzó vizében a porszem is látszik,

Napfény ragyog rajta, ha ráveti fényét S folydogáló vize aranyszínben játszik.

Micsoda a lelkemf egy felhő az égből,

Elsötétül, hogyha bánat terül rája És ha vidám, akkor magasan repülő Fehér bárányfelhő csöndes mosolygása.

Micsoda a lelkemf hétszínű szivárvány,

Bájos angyalkáknak földre járó hídja,

Amely a gyermeket, aki hinni tud még,

Föl a magasságba, az Istenhez hívja.

Micsoda a lelkemf fakadozó élet,

Tavaszi napsugár, kikeleti álom,

Zöldelő fű, virág, hullámozó vetés Kacagó kis madár nyiladozó ágon.

Micsoda a lelkemf szép emlék a múltból, Ragyogó napsugár a pusztuló őszben,

Gerinces magyarság, meg nem hajló tölgyfa, Munka a jelenben, hit a jövendőben!

Sándor Ernő, VII. o. t.

— ,Tó reggelt kívánunk, Bállá néni!

— Adjon Isten!

Pufók arcú, cifra tekintetű gyerek-emberek köszöntek a dereshajú öregasszonynak, aki az eresz alatt a kis pulykákat etette. Odébb egy kis cselédleány az ablakban lévő muskátlikat öntözte. Az asztal mellett az ötéves kis unoka versenyt evett a macskakölyköikkol. És édes méltatlankodásaal selypítette:

— Na, Ciess, ne edd ki a kenyejet, hagyjál netem is.-—- Itt vagyunk a tejért, — mondták és meglóbálták a rúdon a nagy fenyőládát.

— Tejér gyöttek? No, mingyár. Kijjebb te!

Kinyitotta a pitarajtót és beszólt:

— Gyere ki, lelkiem, mérd ki a tejet.

Kijött. Amolyan kackiásfajta, villogó, buzavirágkék szemekkel. Hosszú, fekete haja a csípőit verdeste s úgy ropogott rajta a kikeményített szoknya, mint mikor rostán fehér kukoricát pattogtatnak.

— Bővebben mérje, drágám, — ingerkedett az egyik, akinek már pelyhedzett az álla.

— Bővebben mérjem? — csodálkozott rá a leány mosolygó szeme a fiúra. — Miért mérném szűkén, mikor ingyen ággyá az Isten.

— Hát hiszen nem azért mondtuk. Tréfa volt.

— De érthettek belőle, ugy-e? — mondta az öregasszony és megmosolygott a szája.

— No, vihetik az úrfilc, de nehogy délbe érjenek vele. haza, mert estéli tej is van közte.

— Haza? -— ütötték el tréfával a szót a cserkészek — ötnapi járóföld az innen.

Fölcihelődtek. Köszöntek & megindultak. Az ól előtt dühösen ugattak a láncravert kutyák. Csakhamar végigmentek a gyepen s maguk után hagyták a szérüskertet is. A föld hervadt volt és tarka. Sárga a tarlóktól, fekete az ugartól és fehér a legelésző libafalkáktól. Itt malacok röfögtek, ott tehenek bőgtek. A kis libapásztor, a kis kanásszal beszélgetett. A kanász füstölt és magaosinálta tölgyfamakkpipából szívta a tavalyi kukoricaselymet. Meleg volt, a föld