Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-11-01 / 3. szám
1924. november hó. AZ ERŐ 61 A MAGYAR DIÁK ANEKDOTAKINCSE . ^ *0) Az Atya II. Elmesélem az utókor épülésére, liogy kapott egyszer Kalmár Gyula barátom, osztálytársam és a névsorban előzöm szekundát az Atyánál. Úgy kezdődött, hogy az én görög feleletemmel kivételesen meg volt elégedve az öreg. Ennek a megelégedésnek azon a nemszeretem módon adott kifejezést, hogy latinból is el kezdett examinálni, úgynevezett összehasonlító nyelvészeti alapon, hogy azt mondja: hát ez a görög szerkezet latinul hogy volna, hát ez a másik itt, ni? Csudák csudája, még ez is jól sikerült. Alig győztem a dicséreteket zsebrerakni: — Helyes. Úgy fordítaná, nagyon jól van. Látja, ez már beszéd, édes öcsém. Szelíden, szeretettel simogatott végig jóságos tekintetével. — Aztán majd el ne felejtse igazán is úgy fordítani legközelebbi latin exercifiúmkor. Mert van úgy, hogy elfelejti. Most az osztályra siklott tekintete és némi szemrehányás mutatkozott benne, de inkább csak úgy mutatóba, mint mikor a kéklő égboltozaton itt-ott bárányfelhők fodorodnak, de csak az ég többi része kékebb tőle mélyebben. — Általában az osztály latin tudományával nem vagyok úgy megelégedve, ahogy szeretném. Iszen, ha ez is úgy menne, mint, teszem azt, a görög. . . De hát — hiába... Elborultan nézett újra rám. Szinte panaszos, majdnem síró hangon magyarázkodott, — látszólag nekem. — Nem lőhet, Íj át nem lehet. Hat esztendőnek a mulasztásait nem lehet úgy egy-kettőre másfél év alatt kiköszörülni. Elébb kellett volna néktek hóhérkézre kerülni. Nekikeseredetten fordult ismét az osztály felé s valamivel emeltebb hangou folytatta, egy kis túlzással azt mondhatnám, hogy meglehetősen fenyegető éllel: — Csak az bosszant, hogy nékem kell ezt a csürhe népséget érettségire cipelnem. Persze, nem tanulni, azt ük is tudják. De pirulni: elnök, istencsudája, ország-világ, mindenki előtt. .. azt majd csináljam én 1 Persze . .. arra éppen én vagyok a legjobb . . . Ebbe a nagy szégyenkezésbe egészen beleveresedett és most már bömbölt,, hogy az egész Füvészkert-utca reszketett belé. Közbe átkozódva rázta a kezét — újra felém: — Tiszta jeles és mégse tud egy árva szót se! Majd kiszedem én az őszed bolondját, teeel! Csak így felelgesss.. . Még egy ilyen díszes szereplés, oszt rendben van. Most pedig mars, takarodj helyre! .. . Azzal beírt egy hatalmas szekundát, hogy majd kilyukadt belé a noteszben a papiros. Hát ez megvolt. Hangsúlyozom — nemsokára azt is megméltóztatnak érteni, miért hangsúlyozom olyan nagyon — hangsúlyozom, mondom, hogy ez ellen és hasonló esetek ellen nem lehetett apelláta. És jó is, hogy sohasem volt, legalább nem kellett szegény Atyának erős felindulásban elkövetett emberölésért bíró elé állania. No, helyrekullogtam rettentő búsan és abban a Íriszemben, hogy: punktum, pauza, ennek már folytatása sem lehet. Pedig lett. Azt mondja harmadnapra rá az Atya nagy nevetve : Ugyan adjatok mán egy gummit hamar. A Kalmár szekundáját eggyel lejjebb tanáltam beírni. Azzal már be is írta eggyel feljebb, —- ezúttal Kalmárnak. É8 ezúttal se lehetett apelláta ellene. Ami abba a könyvbe bekerült, azt respektálni tartozott mindenki. Respektáltuk is valamennyien, kivéve talán magát az Atyát, aki, ha maga is komolyan veszi, amit a noteszébe be-beirogatott, évvégén nem ereszthetett volna át közülünk egy árva lelket sem. * Még néhány adalék előbbi állításom bizonyítására a Notesz hiteles okmányvoltát megerősítendő. Papp B. intőt kapott. Rászolgálni hiszen rászolgált, mint akárki látatlanba, de azért mégis méltatlankodik, hiszen hivatalosan, noteszből, úgy hogy nyoma is maradt volna, egyetlenegyszer sem felelt, legalább is nem tud róla. Megszállja valami nagy bátorságféle is, -— hiába, aki az igazát érzi, az még a vadállatok elé is emelt fővel lép az arénára. — Nagyságos úr, mír tetszett meginteni engem? A papiros, sajna, nem 'adhatja híven vissza azt, ami akusztikailag legérdekesebb és legjellemzőbb. — Mír? Azt kérded, fráter, hogy mír? Azír! És mert valami olyat sejtett, hogy az indokolás még mindig nem elég meggyőző erejű, hát kipótolta: — Még hogy mír? Két szekunda van itt a neved mellé beírva, fráter! Nagyobb bizonyosság okáért fel is lapozza a kérdéses nevet. Nagyot rikkant : No, itt van ni, mondom. Egy szekunda, két szekunda. És mindjárt azon melegiben be is írja mindakettőt, hogy csakugyan ott legyen. * Ez a harmadik történet csak egy mondat, de jellemző és valahogy idekivánkozik. Mint osztályfőnök ismerteti az intökonferencia eredményét. Azt mondja a többi közt egyik kedvencének: — Meg vagy intve, ídes úr, latinból, görögből és görögpótlóirodalomból... * De talán valamennyi történet közt ez a negyedik mutatja legélesebben a hivatalos és a húsból és vérből való Atya . közötti nagy-nagy külömbséget és kontrasztot. Tisza István grófnak két pártfogoltja is járt abban
