Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-09-01 / 1. szám
1924. szeptember hó. AZ ERŐ 7 el hozzám az emberek örök, nagy, hideg, gyógyíthatatlan magányosságának első megérzése. Aztán? . . . Aztán csak ültem tovább és dideregtem és csúnyának láttam mindent, már nem is szürkének, ó nem . . . Különös rút színek, hangok káosza kavargott körülöttem s én egyedül, tehetetlenül, fázó szívvel figyeltem és nem tudtam véget vetni a rosszullétig fokozódó szenvedésnek. És egyszerre, mikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, hogy feltépem az ajtót és rohanok ki, el, messze kinyílott a hátam mögött a hálószoba ajtaja. A frissen szedett ibolya illata lebegett be az ebédlőbe, kinevetve, földreteperve a hideg, őszi alkony ködös lehelletét. A másik szobából a felhőket feltoló nap utolsó sugara suhant az ablaktól az ajtóig s szelíd, hívogató hangon szólalt meg az anyám: — Gyere csak, nézd, mit találtam! Megindultam. Az ajtóba a fénykévére értem, tovább mentem rajta, mint egy csodaszőnyegen, mert hátha ez a kifelé vivő út ? Az anyám az ablaknál állott egy kis asztal előtt, az asztalon tarka lim-lom, színes szalagok, apró csecsebecsék. A szivem megdobbant: szerettem, ha a szekrényét rendezgette. Az ott őrizgetett apróságokból a gyermeki múltja beszélt hozzám s valahogy hozzám közelebb eső korúvá tette. Most azonban visszatett mindent egyszerre, nem rendesen és bezárta a szekrényt, mintha nem akarta volna a figyelmemet szétszórni. Fehér kis kezében gúlaalakú kristálytárgyat tartott s én már nyúltam is utána mohón, kíváncsian. Az üres kezével magához vont, a fejemet a keblére szorította s a szemeim elé tartotta a különös valamit. —■ Hunyd be csak az egyik szemedet és nézz keresztül rajta . .. Mit látsz? Ujjongva kiáltottam föl: A szoba falán szivárvány táncolt. Ott pompázott előttem, alig meszszebbre a kinyújtott karomnál diadalmas színeiben a nyár elérhetetlen bűvös hídja, a fantáziámat anynyira foglalkoztató csodaszalag. S ahogy — félkezemmel az anyám nyakát átfogva — megfordultam, megváltozott körülöttem a világ. Meleg teste átfütötte az enyémet, eltűnt az eddigi didergés Utolsó, visszajáró borzongása is. Éreztem a könnyű ibolyaillatot, mintha föld alatt alvó kis virágok üdvözlete lenne. S a szemem — a szemem csodákat látott! Nem a tavasz, nem a nyár pompája volt ez. Idegenszerű, földöntúli ragyogás, pazar színek áradata szépített mesevilággá mindent. A szürke, elázott tájat, a kopasz, fekete akácfákat, a kicsapódott kaput, a pocsolyák egyhangú köreit, mindent, mindent. Az a kis napfény s a kezemben ez a szeretet adta varázsszemüveg megváltoztatta az egész világot! — Mi ez, kis mamám, mi ez? Ugy-e, most a mennyországba látok? A hangja kicsit elkomolyodott, a szeme mintha elfátyolozódott volna, de a szája mosolygott. — Dehogy a mennyország, kis bolondom . . . Az udvar az, a mi udvarunk . . . Ez pedig a szegény Lajos tintatartója volt. „Szegény Lajos.“ Ez így egy fogalom volt nálunk. Az anyámnak egy fiatalon elhalt bátyja, akit mindenki szeretett, mert jó volt és szolgálatkész, mások gondolatát elleső. Hitetlenkedve vettem le a szememről a kristályüveget, hogy megnézzem. Elképzelhetetlen volt, hogy kis üreget rejtő tiszta síkjai között valaha fekete tinta lett volna. Vihür. Réfy-Kády János rézkarca. — Milyen jó, hogy kimosta, kis mamám! Amúgy nem lehetett volna ilyen szépet látni rajta! — Dehogy nem, kedves... Ha szegény Lajos maga elébe tette, mindig szépet látott.. . — Hogy kis mamám, hogy? A bámulattól az ölébe ejtettem a tintatartót. Utána kaptam s a szívemhez szorítottam. Az anyám elboruló szeme elnézett a fejem felett, do a keze a hajamat simogatta. —• Szegény Lajos nagyon szerette nagyapát, nagymamát, minket. Ebből Írogatott leveleket haza. Ilyenkor mindig szépet látott, boldog volt, mert reánk gondolt.. . — Hát máskor nem látott szépet? Elgondolkozott. — Nem .. . Nem tudom ... De nem volt otthon ... Lehet, látott csúnya dolgokat is ... Elmosolyodott és felállt. Kivette a kezemből az üveget. — Nem érted te még ezt. De lement a nap, már nem látsz semmit vele, add ide, elteszem. — Adja nekem, kis mamám... — Most még csak eltörnéd ... Majd, ha nagyobb leszel... Eltette a tintatartót, nem is hagyta, hogy búsuljak utána. Kézenfogva vitt át az ebédlőbe. Ott már égett a lámpa, meséket duruzsolt a pirosszemű kályha és ő az asztalhoz ülve apró alakokat vágott
