Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-11-01 / 3. szám
54 AZ ERŐ 1924. november hó. csövét túlságosan is jónak találta ahhoz, hogy egyáltalán Mars-csatornákat észlelhessen. Egyet sem látott. I>e látott ő is nagyszámú apró, bonyolult elrendezésű, vagy inkább rendetlenségü foltot, melyek az úgynevezett „tengerekben“ még nagyobb számmal fordultak elő, mint a „kontinenseken.“ íme, hová zsugorodott a rejtélyes Mars-lakók meséje. Hiszen lehetnek, kétségtelen, értelmes élőlények a Marson, de az eddig tapasztaltak erre még semmi bizonyítékot nem szolgáltattak. Sőt, ha valószínűségi alapon akarunk következtetni, az ellenkezőt kell állítanunk. A Mars földünknek sokkal idősebb testvére, a Nap testéből évmilliókkal hamarabb levált, mint a Eöld. Tömege is majdnem csak tizedrésze a Földének s így kihűlése sokkal hamarabb b-következett. Rajta a szerves élet sok millió évvel előbb kezdhetett fejlődni, mint a Földön és sok millió evvel ez lőtt eljuthatott már abba az állapotba, amelyben a Föld ma van. S ha fölszínét valaha értelmes lények népesítették, hol vannak azok már azóta? Hol lesz az ember, a büszke „homo sapiens“ is évmilliók múltán . . .?“ Vekerdi Béla. Gyöpre, kakas! (Furtsa vitézi história, melléből megvildgosodiíi, hogi még az oktalan állatnak is az magiarjában mell;; felette igen erős virtus vagyon.) — Anno : 1596. — — Kszsz ! Krsz ! — Hss ! Hss! Aztán megint kétszer ugyanaz. így kezdődött a párbaj. Az egyik hang a várból csordogáló patak innenső partjáról hallatszott, a másik túlról. Akkor az egyik parton levő gyepű mögül felbukkant egy gyerekfej, rajta szürke diáksipka, mellette pedig egy szál lengő, görbe kakastoll. Fehéres-tarka. A fej mellett'fölemelkedett egy kar s a kézből hirtelen egy kődarab repült át a túlsó parton levő kertbe, ahol hangos pukkantással szakított szét egy lapulevelet. A másik pillanatban kar is, fej is lebukott. Ugyanakkor a túlsó kertből bukkant föl egy másik diáksipkás fej, a sipkán ugyancsak egy kakastoll, ragyogó zöld, amilyent ma a zsandárok viselnek. Onnan is egy kő feleselt vissza a másik partra, az meg valami bádogkantára eshetett, akkorát kondult. Néhány lövegvaltás után egyszerre az egyik sövény mögül mint csatakürt, zendült föl egy harsány rikoltás: — Kikkerikúúú! Alig tellett bele néhány szempillantás, megjött reá a visszhang is egy ugyancsak éles kakaskukorékolás formájában. De már akkor az „előbbszóló“ kakas mérges rebbenéssel fenntermett a venyigék tetején s fölborzolt nyaktollal, duzzadt taréjjal hetykélkedni kezdett. De a visszhang se késett. Egyszeribe felrebbent a túlsó palánk tetejére a másik trombitatorkú madár is. Egy percig farkas-szemet néztek, aztán egy hangos kukorékolás, aztán mindakettő vérszomjasán sétálta végig a kerítést, hogy valahol hidat találjon, ahol egymásnak rontson. De hídnak, pallónak se hire se hamva. Egyszerre egyet gondolt a két ellenlábas. Egy-egy hangos rikoltással lerebbentek a kerítésről s ott álltak egymással szemben a parton. Csak a víz választotta el őket. De elválasztotta. Mert ha el nem választja vagy ha az Isten történetesen gázlómadaraknak teremti őket: akkor lett volna aztán csata. Patroklos és Hektor párviadala csak olyan verébberzenkedés lett volna ahhoz képest. Vérben forogtak a szemek, a tehetetlen méltatlankodástól dühödten rezegtek a fityegő kakasszakállak, a tarajok sisak-sörény módjára fenyegették egymást és jajt gördített át egymás felé a két rettenetes sarkantyúpár. Hát még ha penge'ni is lehetett volna őket. A két gyepű mögül most már fölbukkant újra a két diákfej. Nem tartottak már egymás köveitől. Az egyik lenhajú nyurga piro--szőke arcú fiú sipkáját lengette, úgy biztatta feketé-s-tarka kakasát: — Krr ! Krr ! Vorwärts, Hanzi! Éktelen kukorékolás. A túlparti fiú, tömzsi, gesztenyebarna hajú fickó az ujjával csettentett s össz'eszorított foga közül uszította a magaét : — Hss ! Hss ! Fogd meg Marci! Még dühödtebb kukorékolás A nagy hanggal való nekivetélkedésnek az lett a vége, hogy a két diák elnevelte magát, aztán eltűntek s kis vártatra egy-egy rostával jöttek elő újból s így csalogatták haza a kukorékoló párbajban berekedt kakasaikat. Nemsokára a két kakas magszedegető kotyogása hallatszott csak. A Hanzi kakas, a fekete, árpadarat kapott, de megpaprikázva. A Marci kakas, a fehéres-tarka, apró kukoricaszemet, de közötte kilenc szem magyarborsot naponta. Kilenc szem magyarbors! Naponta! Egy magyar kakasnak ! Olyan, mintha a gépfegyvert sörétre töltenék. S ez a jelenet ismétlődik hetek óta mindennap. A két kakas dühödten keresi egymást leszámolásra, de soha sem férnek egymáshoz. A két diák meg mindig hetyke sipkalengetéssel bucsúzik egyn ástó!. Ferber Hanzi német-diákosan fenyegetődzik : — Es gibt noch Tag Sancti Galli. Csóka Marci visszahetykélkedik : — Az-az ! Gyün még szent Gál napja, de a te Ham zod nem éri meg a másnapját! Pedig amúgy a legjobb barátok ők. Csóka Marci apja a várbeli drabant, aki Mezőtúrról szegődött a késmárki várkapitány úr szolgálatába. Ferber Frigyes pékmester uramnak a kenyerét eszi mindennap, mert hogy az süt a várbeli katonaságnak. Igaz, hogy Marcit még erősen csúfolják a furcsa, kerékbe tört német beszédje miatt, de diákul már nagyszerűen pattog vissza. Nem is volna itt semmi baj, csak éppen az a szent Gál napja ne volna. Szent Gál napja öreg idő óta a késmárki schola örömnapja, ünnepnapja. Akkor eresztik
