Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-11-01 / 3. szám
1924. november hó. AZ ERŐ 55 varon a diákság diákjait, a féltő gonddal nevelt harcikakasokat. A késmárki purgerek ugyan „Hahnbeißen“nek mondják a kakasviadalt, de még az asszonyféle is szívesen leszúrja a három dénárokat, amiért a várfolyosó egy-egy ablakából végignézheti a „heccet“. Nagy dolog is az, mikor a diákok nagy karéjba állanak. elül a kicsik, mögöttük a nagyok, aztán a várbeli darabontkatonák összekapcsolják az alabárdjukat s úgy vonnak kordont. A kordon alatt aztán betaszítják a két „gladiátor“ ketrecét s a kakasok gazdája boldog izgalomban tartja a kezét a ketrecajtó fordítóján. Egy örökkévalóság telik bele, míg egyszer csak felharsan a vártoronyban a kürtjei, amely azt harsonázza, hogy a várkapitányság hadnagyai, nemkülönben a nemes magisztrátus, azonképen az igen tisztelendő lelkész úr, végezetül a diákok pátronusa, Mylius János iskolamester úr elfoglalták a nézőhelyüket. Valamennyi között Schulmeister úr a legragyogóbb, legvárakozásteljesebb arcú, mert hogy a kakasviadal jövedelme őt illeti, lévén a iHahnhetz“ az ő vizsgái jutalomjátéka. Mennyi uszítás, mennyi tülekedés a diákság között. Mert ahány kakas : annyi párt. S ahány párttag: annyi kakas ! Mert hetekkel a viadal előtt megkezdődik a — korteskedés. Ki-ki a maga kakasáéhoz hasonló színű tollat hord. Mindegyik pártnak megvan a harci jelszava, amellyel a maga kakasát uszítja, a más pártbeli társát bosszantja s Uram fia ! — a lóversenyfogadás még nem divatos, de ezek a szenvedélyes kakashősök súlyos fogadásokat kötnek a maguk kakasa győzelmére. Pitykébe, saruszijba, sipkacsattba, tüzelőfába, tojásba, mézbe, még munkaváltságba is megy a fogadás. (Aki veszt: az hordja egy hétig a fűteni való fát az iskolába, ha tél lesz, lévén az a diákok tandíjának egy része.) De ez hagyján ahhoz képest, ha két kortes egymásra akad. Az iskolateremben még tűrik egymást, de künn a játéktéren csak lekerül a zeke, féllábra állnak s összefont karral egymásnak rugtatnak. Aki feldönti, vagy falhoz szorítja a másikat: az a győztes. Persze, lecke-tanulás, mi egymás : igen háttérbe szorul. Ott a legnagyobb hős a diák: a tanulást egy-kettő el is dönti, falhoz is szorítja. Hát még ha kirajzanak az utcákba, a városszélre ezek a tarkatollas kis kakasok. Jaj százszor annak a háznak, ahol a viadalra szánt kakasokat nevelik. Ami gúnyszó, csúfolódó ének kipattan azokból az eleven koponyákból, az mind ott ismétlődik el százszor meg százszor az ellenfél kapuja előtt. Jaj a kakasnak is, ha az udvaron van, mert hesscgetéssel, kővel csúnyán megbosszantják. Csak a két kakas-gazda nem bántja egymást. Csak úgy állnak szemben, ahogy az előbb láttuk őket. Csak a kakasokat mutogatják egymásnak, hogy mentői jobban fölizgassák egymást, míg eljő a „dies irae, dies illa“. Hiába sopánkodik, dorgálódzik a Schulmeister úr, tudja ő jól, hogy semmit sem használ, míg el nem jön szent Gál napja, amikor az egyik várbeli sólyompecér el nem rikkantja magát: — No, gyöpre kakas! * Most pedig már épen a küszöbön van a harcias kedvű szent napja. Vajmi kevés diák figyel hát a táblára, amelyre tiszteletes Mylius Johannes rektor úr az állatkor szörnyetegjegyeit körmölgeti épen egy gondosan egyik végén megnedvesített, másik végén megfaggyúzott krétával. Hogy figyelnének, mikor a nyitott ablakon keresztül állandóan kakaskukorékolás hallik s az egyik paniperda egy gereblyefogból kötött kakassarkantyúval bökdösi a szomszédai lábát, s amikor a pad alatt rejtélyes cédulák cserélődnek. OVA SEX. — Vs DENARP1TYK1UM NOVEM. (Lévén a pityke e-végű, harmadik declinátiora tartozó semlegesnemű szó. A név persze Mezőtúrról került Késmárkra.) Szóval, mert a kréla nem fogott, Schulmeister Mylius úr fogta a krétát s úgy vágta a tábla sarkához, hogy menten kétfelé tört, igy aztán most már az egyik félkrétának akadt egy száraz vége, amellyel a sebtében letörült zodiácus helyébe odakörmölhette a következő rettenetes szöveget: Abscribendum; Proclamatio ! A nagyérdemű és nemes városi Magistratus meghagyásából minden rendű és a rangú tanuló előtt közhírré tétetik, hogy a szent Gallus napjan rendszerint a tanulóifjúság által tartatni szokott kakasviadalok, mint a melyek a tanulókat az ő szorgalmas igyekezetükben felettébb hátrábbvetik, és a melyek felette igen veszedelmesekmert azokon a kisebb tanulók meglökdöstetnek, földreveftetnek, összenyomattatnak, megtapostatnak, megrugdostatnak és egyéb véletlen módon bántalmaztatnak, ezennel beszüntettetnek s ezen idők után már meg nem tartatnak. Azoknak váltsága fejében minden tanuló az iskolamester úrnak minden esztendő szent Gallus napján 3 dénárokat kezeiben adni el ne mulassza. A különben cselekvők pálcákkal és dénárokkal büntettessenek. Nagyobb bizonyosság okáért és iskolamester úr cselekedni tartozik, hogy a közönséges viadalra nevelt kakasok megfogdostassanak, azoknak továbbtartásátől a tanulók eltilttassanak, azok a pedellus által illendő váltság fejében kivégeztessenek és az iskolamester úr konyhájára adassanak. A különben cselekvők pálcákkal, dénárokkal, a visszaesők pedig carcerrel büntetődjenek ! Csudálatosképen végigjárta valamennyi d ák a szöveget és csak a ludkalamusok sercegése hallatszott. Egy percre sem hitte egyik sem, hogy komoly a dolog. Hanem aztán, mikor megbizonyosodtak felőle, hogy csakugyan a kakasviadalok halálos Ítéletét közölték velük, mint egy darázsfészek, úgy zúdult föl az egész siserahad. Summa-summárum egész kis forradalom támadt. A jó iskolamester szava elveszett a zsivajban. A módosabb fiúk azzal fenyegetőztek, hogy itt hagyják az iskolát, elmennek Eperjesre, vagy Lőcsére. Mylius uram mit tehetett egyebet: befogta a két fülét, szétcsapott botjával a fiúk között s rohant azonmód, krétaporos tógájában, hajadon fővel a magistratus elé. A zajongó diákságot pedig egyszerre túlharsogta egy éles hang: — Kukorikú! A Csóka Marcié. Rá egy még élesebb felelt. A Ferber Hanzié. Egyben silentium támadt. Egyszerre rikoltotta a két vetélytárs, amint „kéz a kézben“ ott állottak egy pad tetején, mint valami kakasülőn: — A kakas-heccet mégis megtartjuk ! — Nem a várudvarban! — Hanem a játékplaccon 1 — Nem délután. . . . — Hanem reggel jókor. . . Eire tört ki csak egetverő diadalordítás: — Hoch Hanzi 1 — Vivat Marci! A többi csataordítás már elveszett az egymásnak rugaszkodott párok fékevesztett öklelődzésébe. A feldúlt tábla majdnem rántottává lapította a két legkeményebb fejű kakast. Az volt a szerencséjük.
