Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-10-01 / 2. szám
34 AZ ERŐ 1924. október hó. Felesége háromszor-négyszer szólt rá, mig egyszer meghallotta. Egyszerre hirtelen lecsapott kanalat, villát, asztalkendőt, könyvet s idegesen ugrott föl: — Még mindig nincs itthon az a kölyök? — Nincs — felelte sóhajtozva az asszony. — Már magam is attól félek, hogy valami baj érte. Tán —- Isten irgalmazz — a ló is levethette. — Azt? Soha! — kiáltotta még nagyobb indulati al az állampénztárnok úr. — Ha leesett volna a lóról: a ló biztosan haza talált volna. Annak több az esze, mint a gazdájának. — Hanem most már gyerünk! Ha megjön: itt lesz. De ma ne merjen a szemem elé kerülni. S ha m'gjön: áld egy falat ennivalót adni mer neki. annak én velem gyűlik meg a baja. —• No, gyerünk, asszony! Rajta Jancsi! Szóljatok Józsefnek, kezdheti a fujtatást. Lidi meg hordjon be fát az ajtó elé. De csak az ajtó elé! Értettétek? S egyik hóna alá odafogta a boszorkányos nagy könyvet, másik alá a felesége reszkető kezét, aki engedelmesen követte. Kinyitotta a „laboratórium“ nagy, vasalt tölgyajtaját. Rettenetes fojtó, forró gőz csapott ki onnan. úgy hogy az asszony köhögni kezdett. Férje valósággal kíméletlenül vonszolta be, hogy segítőtársa legyen a nagy munkában. Ahogy beértek: magukra csapta a nehéz ajtót. Kisvártatva zihálni kezdett a fújtató, mint valami elkárhozott lélek lihegése rettentő lidércnyomás alatt. Nehéz fekete füst szállt ki a kéményen, mint megátkozott szellem, aki rést lelt a pokolból. A macskaüveges ablakok megremegtek s sziporkák táncolták a maguk tiszavirágéletét a kémény,fölött. Az alvilág szentjános bogarai. És így égett hónapok óta mindig a késő esti órákig a tűz a nagy urasági mosókonyhából átalakított laboratóriumban. Jancsi, a kisebbik Czakó-fiú, Ids deszkabódét feszegetett az ebédlőben s a gyantaillatú forgács közül egymásután szedegette elő a sok palackot, a miket ma hozott szekéren a kolozsvári patikából. Hétröl-hétre újra megtette az útat. A laboratórium boszorkányüstjei, mint kehes, iházsártos vén betegek az orvosságot: haszontalanul itták föl a sok kotyvfilékot. Égése kis erdő vált füstté, hamuvá és a mi vagyont hozott az arany^gabona, a ibozorkánykonyhán csupa korommá vált. Lombikok ;és netorták pattogtak, folyadékok szivárogtak le a nagy téglakockák közé, de hiába minden fáradság és áldozat, az arany amit az öreg Czakó lázas eszelöséggel keresett, nem akart megszületni. Mintha valami incselkedő kép irta volna korommal minden este az ajtó belső ajtajára a csüggedt boismerés szavát: „Ma megint hiába.“ De kívül mega reménység aranyszegeivel volt kiverve: „Talán ma.“ Sistergő foty for ékolás, alvilági röfögés verte el a külső hangokat. Nem hallották meg a lódobogást, pedig Zsiga úrfi ugyancsak trappol tat.ta a szürkét a tornácon. Hajadonfővel volt. Embernek, lónak verejtéktől csapzott volt az üstöké. Zsiga a nyeregből egy ugrással a tornácon termett s már onnan simogatta a lova nyakát. — Lidi! Valami harapnivalót, mert olyan éhes vagyok, mint egy farkas-falka. S hogy nem mertek vacsorát adni neki: szitkozódni kezdett, mint olyan ember, aki lóhátról követeli a jussát. Hiába volt minden szava. Akkor gondolt egyet. Láng csapta meg az arcát, amint fölkapott egy köteg fát, s mint valami faltörő kossal, megdöngette vele a vaspántos ajtót. De már erre megnyílt volna, ka hét lakat lett is volna rajta. Apján, anyján kívül azt a küszöböt sohase léphette át senki a házbeliek közül. Most is szembetalálta magával a küszöbön anyjának aggódó, riadt arcát,, mögötte pedig apja haragos, fenyegető tekintetét, amely kísértetiesen villogott rá a nagy fakeretes, zöldüvegü, védő-pápaszem mögül. Egyszerre támadt neki mindakettő. Anyja szelíd, szomorú kérdése: Édes Zsigám, hol tudtál megint ennyi ideig elmaradni? Meg apja csattogó, harsány szemrehányása : — Hát ez meg már micsoda impertinencia ? Zsiga kurtán, nyersen nyelvelt vissza: — Künn voltam az erdőn, meg a pusztán. S ezek a hunefutok nem akarnak vacsorát adni. — Csavargónak itt a vacsorája! — hördült föl az öreg Czakó s abban a pillanatban arculcsapta a fiát Nem a kezével. Egy könyvvel, ami éppen a kezében volt és Tluddnak aranycsináló receptjét tartalmazta. Czakóné felsikoltott s a szívéhez kapott. Zsiga diák szemében sötét gondolatok viliództak fel. Lecsapta az öléből a köteg fát, egy szót sem szólt többet, kirohant a szobán át a tornácra, onnan felkapott a paripájára, minden indulatát belesaritoantyuzta a ló oldalába s mintha a végzet elől menekülne: étlen-szomjan rohant, nyargalt az útvesztő éjszakába. Az aranycsináló konyhán pedig megzápultak akkor este a főzetek. Czakó úrnak nem volt nyugalma a lombikok izzását figyelni. Felesége belebámult a parázsba, a hogy a tűzhelyen szórakozottan piszkálgatta egy vasfogóval, amelynek a nyele egy kigyódzé ozliist-sza lám ändert ábrázolt. — Attól félek, János, hogy míg mi itt ezzel a haszontalan aranyhaj szólással töltjük az időt: a gyerekeink lelkét megfogja a rozsda, mielőtt még kifényesedhetnének. — Látom, asszony, hogy egész magamra maradok. Már te sem hiszel bennem. Pedig csak egyszer sikerüljön: akkor... Hát nem tiértetek csinálom? Ha meglesz a recept: egy féltartományt hagyok rátok. — Mit ér, ha addig elveszítjük a gyerekeink szívét.
