Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-10-01 / 2. szám
1924. október hó. AZ ERŐ 35 Sírva támolygott ki az asszony a konyha lelketfojtó ércgázai közül és könnyes csókok között ültette lóra Jancsit, a kisebbik fiút: — Ébredj, édes fiam. Hozd haza bátyádat. Mondd, hogy én kérem: kérje meg- apátokat. S vidd ezt a tarisznyát ie, hiszen szegény még nem evett ma semmit. Fényes reggel volt másnap, mire Jancsi megjött, Magával hozta Zsiga paripáját is. Meg a tarisznyát is bontatlanul. — Nos, találtad? Beszéltél vele? — Igen, édesanyám. Bevette magát az erdőbe, a remetelakba. Nem köllött neki semmi! Azt mondta: Koldus tud lenni, de alázatos nem! — De hát mivel él ott künn a szerencsétlen ? —• Talált egy zacskó tökmagot a remete-kunyhóban, azt rágogatta. Czakóné megint csak a szívéhez kapott. A férje keserűen kiáltott fel: — Látod, ez a te hires aranylelkü fiad. Dac és akaratosság, pedig még kölyök. — Eredj, Jancsi, mondd Jóakáéknak, hogy fütsenek be a laboratóriumba. Czakóné visszarántotta az engedelmes fiút: — Nem mégysz, Jancsi. Fogass be a könnyű szekérbe — s már kereste is a fejrevalóját. — Kimegyek érte magam! S álmélkodó férjének visszaszólt még a saroglyalépcsőről, kemény anyai elhatározással és reszkető indulatában a mellét verte, a fiáért aggódó szíve boltozatját: — Az én aranyosináló kallóm itt van! Te csak keresd az aranyadat, én a fiamat akarom megtalálni! Szilágyi Dezső. A számok családfája. Mellékesen még azt itt ideirom, mint tudományos feltevést, hogy ötös papának valószínűleg négyes volt a kedvesebbik gyermeke, hiszen csak rá kell nézni a táblázatra s szinte hallani véli az ember, mikor mondja: anyja, de bejre fattyú. Én is szakasztott ilyen voltam fiatalabb koromban. (Ohr. u. 500-tól egészen a XIV. századig). A hatos, nyolcas és a kilences körülbelül egytestvárek. Ők a nagyszülők, hiszen öle már a Kr. u. 500- ban felnőtt módjára viselkedtek, mikor az ötös és a kettős még fejjel lefelé hintáznak gyermeki játékaik közepette. Hol éis mikor születtek, nem lehet tudni, mert az öregszülék idejében, a Kr. u. II. században, még nagyon fejletlenek, az őshazában, az indusoknál pedig még nem szerepelnek. Egyébként körülbelül egykoruak, nagyon szeretik egymást, sülve-főve együtt vannak, csak a nyolcas lusta egy kicsit, az megállapítható. Ő otthon maradt házat őrizni akkor, mikor a família egy nagy kirándulást rendezett a keleti arabok munkáiba. A hatos ie ott van, (kicsit romlott állapotban ugyan, valószínűleg az út viszontagságai miatt), a kilences is (ő bezzeg legény: kutya baja se látszik), de a nyolcast hasztalan keresnek (a helyét valami hetes-féle bitorolja). Eljutottam az összülékíy. Ezek az egyes és a hármas: Ők Indiából származnak s mióta az emberek leírják a számokat a segítségükkel, alakjukat sohasem változtatták. Hátra van még a zérus. Ö nincs ott á család bölcsőjében úgy, mint a többiek, (mert azok, ha embrióban is, de ott vannak a kifejlődött egyes és hármas mellett, valamennyien), de viszont Boethius hires Apices-éhen már teljesen kifejlődött alakjában látható. Őt tehát olyan öreg hűséges cselédfélének tartom, mint a vén Bencét Toldiéknál, aki eredetileg nem tartozik a családhoz, de később még abban is ö parancsol, hogy milyen tempóban hajtsunk Buda felé. Ez az öreg bútor is akkora hatalom ma már a számok családjában, hogy egyenesen tőle függ, tízesnek számít-e valamelyik gyerek, vagy milliósnak. S ez alól, sajnos, még hármas ö,regapám sem kivétel. Utánajártam származási mondáiknak, is. Ahogy mi beszélünk Mémrótról, Hunorról, Magyarról, úgy származtatják ők magukat a hindu számnevek kezdőbetűiből. Ahogy mi beszélünk csodaszarvasról, otthonmaradt és tovább vándorló magyarokról, úgy él közöttük egy vándorúinak az emléke az arabok közé. Hozzánk állítólag két úton jutottak: a keleti arabok és a nyugati arabok útján. A nyugati araboktól Gerbert, a későbbi Sylvester pápa tanulta meg egy spanyolországi útja alkalmával, a számok alakját (a X. században), a rangjukat pedig, tehát az öreg nullát, a keleti araboktól a XII. században olyanformán, hogy lefordították egy IX. sz.-beli bagdadi mathematikusnak Muhammul ibn Musa Alchwarizmi-snek a müveit latinra. Érdekes testvérharc keletkezett ekkor. A keleti és a nyugati arab számjegyek nem egyidőben keltek vándorútra az indus őshazából s így az alakjuk nem egészen egyforma volt. (Láttuk ezt imént a nyolcas esetében). Nem csoda hát, ha az abacusokban már lsét évszázad óta szereplő nyugatiak ellenségként fogadták a keleti testvéreket, az algorithmikusok nulláját pedig, mint hű abacisták, kárhozatos újításnak tartották. Nekik I., X., C., M. felír.ású jobbról-balra haladó léniák kellettek; ha százas volt, valamelyiköjök, beállott a harmadik kalickába, ha nem volt közte és az egyes között tizesrendü, hát üresen maradt a második hely: minek ide nulla? Végül is úgy egyeztek ki, hogy megmaradt a régi forma, de az új rend győzött. A nyugati számjegyek testvérükké fogadták a keleti jövevényt, a tizes számrendszer zérusát. Hála a nagynevű ügyvédeknek: Leonardo da Pisa és Jordanus Nemorarius mathematikus uraméknak a XIII. század elején. Jó is volt kibékülniök, mert a honfoglalás müve még távolról sem volt befejezve. Még majdnem min
