Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-10-01 / 2. szám
1924. október hó. AZ ERŐ 33 <ZJ\# é w'w7''Kí»w -'I ? c. '—< > ^ HAGY EmBEREK GYEREKKORÁBÓL. r Alom a vár alatt.* („Öt óra! Fel, fel, kis turista! Öltözz sietve, jössz velünk. Legyen botod, kis fejsze, bicska, Rapsonnénál ebédelünk.“) S mentünk. Köddel köszönt a várrom, bronz homlokán ezüst szallag, régi vasárnap, régi nyáron, Kolomp csengett, patak szaladt . . . És egyszer elnyomott az álom Rapsonnénál a vár alatt: Harangszó csendült, messze, mélyen, sötét hullámú, vontatott, a szellő kék selyem-kötélen egy mély harangot kongatott, Kastéllyá tornyosult a várrom, Kápráztatott sok ablaka, s arany-kapun, gyémánt-határon, kiszállott Rapsonné maga! Elébe vágtam futva, futva s elálmélkndva szertelen. ,,Álmélkodó halász-fiúcska templomba nem jönnél velem? Nem hallod-e a mély harangot? templomba vár a városom, paripát kapsz, apródi rangot, tiéd a legszebb táltosom ..." S táltos-lovon, gyémánt-batáron, sátán-úton, erdők felett, repültünk, mint a könnyű álom s a széthajtotta fellegek; faluk és villogó keresztjük suhogva szálltak vissza lenn . . . („No nézd, milyen sokat, kerestük s itt elaludt a szemtelen.“) Régi vasárnap, régi, nyáron patak s idő hová szaladt? * A székely rege: Rapsonné asszony, hogy sziklavárából táltos lovaival a tordai templomba kényelmesebben ellátogathasson, egy hegy aranyért meg egy völgy ezüstért utat építtetett az ördöggel. Mikor fizetésre került a sor, a tündérasszony kijátszotta az ördögöt, ez meg dühében a bűvös útat szétrombolta. Hová repült a légi álom, Rapsonnénál a vár alatt? Hová repült a várba hangzó, templomba hívó gingalangH Most, hogyha csendül halk harangszó, jól ismerem: csak sírharang. Fekete holló száll fölöttem:, nem káprázó, tüzes kerék. Rapsonné vára, visszajöttem., Rapsonné asszony, élsz-e még? Ott túl a rengeteg homályon egy szép országot ismerek, partján habverte sziklaszálon botot cifráz egy kis gyerek. Haj, elvesztettem s nem találom, szekér az útján nem zörög, nincs arra jel, nincs arra lábnyom, eltüntették az ördögök. Kutatom kéz-árnyalta szemmel s a szemem köddel lesz tele — fölötte átcsapott a tenger, tajtékos évek tengere. Útromboló fekete ördög, lásd, engem is megátkozott — Rapsonné asszonyom, könyörgök: még egyszer add a táltosod! Áprily Lajos. Az aranykohó. Már a mártásnál tartottak, de Czakó János uram szeme nem az ételen volt. Csak úgy találomra turkált villára szúrt kenyérdarabokkal a tányérján a ha az ösztöne nem lett volna, akár a fülébe dughatta volna a falatokat a szája helyett. Szeme ott volt a vacsoraasztalra rakott s a sávolyos asztalkendőbe burkolt kenyérnek támasztott nagy, öregbetűs könyvön, amelynek furcsa ábráira időnként legyek csapódtak. Ilyenkor idegesen rezzent meg a kurucképű nemzetes úr szempillája, amely amúgy is állandóan hunyorgott a mennyezetről lelógó karos, aranyos fagyertyatartókban rebbenő viaszrudacskák imbolygó, bizonytalan fényétől. Nem látott, nem hallott, csak a könyvet bújta.
