Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-10-01 / 2. szám
30 AZ ERŐ 1924. október hó. A fekete kiskutya meséje. Képzeletemben most is gyakran föltűnik előttem egy mérges kis fekete kutyának a képe, régmúlt diákkoromból. Ha néha-néha elfog az indulat s már-már valami helytelenségre ragadtatnám - magam: egyszer csak megvakkan előittem az a kis fekete kutya és leosittulni kényszerít. Sokszor eszembe jutott már, hogy kötelességem is volna miáír egyszer elmondani a mai, meg a régi,'meg az ezután i diákbarátaimnak a kis fekete kutya történetéit. De nini, csak most veszem észre . . . miért is gondoltam én azt a kis kutyát feketének, holott pedig csak éjszaka láttam, vagy inkább csak hallottam az utálatos bestiáját ! Éjszakánként, mikor a tánciskolából jöttem hazafelé. A hatodikba jártam és minden héten háromszor tánciskola volt vacsora után. A tánciskolának úgy kilenckor volt vége, de én csak úgy tíz-tizenegyre támolyogtam haza a városon kívül eső vasúti állomásra, ahol laktunk. Lassan, bódultán támolyogtam a már végképp elcsendesedett utcákon a holdba bámulva és kigombolva kabátomat a hűsítő novemberi szélnek. Mert teljességgel oda voltam Mariskáért, akinek bársonyos fekete szeme volt s néha rámvetett tekintete úgy csörgött be egyenest a szívembe, mint a méz, drága édességgel és halálos szomorúsággal. Mert rajongásom tökéletesen boldogtalan volt. Ugyanis Zoltán barátommal, aki szintén bődületeeen szerelmes volt Mariskába, egy viharos éjszakán vérszerződést kötöttünk, penicilussal fölvágva ereinket, a vért kiittuk s aztán amerikai módon golyót huztunk a Mariska szerelméért. Mondanom sem kell, hogy a fekete golyót én húztam. Gyönyörű — óriási boldogtalanságot/ élveztem. Halálos esküvel meg volt tiltva, hogy nőüil vegyem Marislkát. Sőt egyelőre hozzászólanom sem volt szabad. De nézni... ah, hogy tudtuk egymást nézni! .. . Tánciskolából hazamenet rendszerint azt tervezgettem, hogy táncvizegalvor tőrt döfök markolatig az ö szívébe, aztán a magiaméba. Vagy magammal ragadom vágtató éjszínű paripán s egy elhagyatott kápolnában egy agg remete ösiszeesket vele, avagy hajótörés alkalmával kiúszom vele egy lakatlan szigetre, ő el lesz ájulva s mikor fölveti pilláit, azt fogja kérdezni: — Ah . .. hol vagyok? — Keblemen, bűbájos hölgy! •— fogom felelni én, ércesen. Ilyen gyönyörű ábrándok közt értem ki a város utolsó utcájából, amikor az utolsó ház kapujánál: — Vakk! vau-vnu! — mindig rámvakkantott egy gyalázatos sunyi kis kutya. Föliháboi'ító volt. Soha el nem mulasztotta belevakkantani álmodozásaimba és ón sohasem voltam elkészülve rá, a város végén mindig önfeledt voltam Mariska miatt és mindig majd hanyattvágódtam nagy fölrezzenésemben. A gyalázatos dög! Roppantul dühös voltam erre a hopciáskodó kutyára, mindig megpróbáltam agyonruigni, de hasztalan, csak a levegőbe rúgtam és a kis kutya annál dühitöbben ingerelt az acsarkodó ugatásával. Hazáig aztán, így leizökkenvén a mennyországból, rendszerint ennek a pokolbeli kis kutyának a rémes magfemyítésén gondolkoztam. A pokol küldte bizonyosan. Csak éjszaka, alig is láttam, de természetesen fekete, ronda kis dögnek éreztem a gyalázatost és sokért nem adtam volna, ha egyszer jól szügyön rúghatom a kihívó viselkedéséért. Egy este aztán, tánciskolából hazamenet, azt ábrándoztam, hogy polynézia pápuáktól védelmezem Mariskát, emberfölötti harcban. — Ideadni nekünk fehér nő! — ordították a pápuák. —- Nem! — mennydörögtem én, rettentően vagdalkozva kardommal. De a rés egyre szűkült, halálunk már igen valószínű volt. — Csókolj meg, hű lovagom, először és utoljára ez életben ... — suttogta Mariska szende pirulással. — S én akkor —Valik! V auvau vau vaui! Hű, azt a Poncius Pilátusodat, ezért meghalsz, nyomorult! Akkorát vágtam a kis kutya felé, hogy majdnem hanyatt estem. Persze ö akkorára már félreugrott, ő is dlühbe gurult s amint egyet csúszom a sárban, a nadrágomhoz kap és jót lnasít belőle. A táncvizsgára szánt új nadrágomból! A szemem vérbe borult. Amúgy is gyűlöltem a gyalázatosat, de hogy ilyenre merjen vetemedni. Szerettem volna valami botot, szikladarabot, hogy agyonverhessem a nyomorultat. Az országút közepén álltam, bokáig sárban. Mindegy már, lihegtetett a bosszúvágj", lekuporodtam és a fagyos sár alatt markolászva, követ kerestem. Hiába, minden kő be volt fagyva az úttestbe, a körmeim széthasadoztak rajtuk, de egyet se bírtam fölfejteni, csak a kezeim lettek sárosak könyökig ... S a kis fekete kutya ott ugatott dühösen mellettem, fölbátorodva, alig pár lépésnyire. Mit, hát mégse állítassak rajta bosszút?! A kezeimmel azon sárosán szétkotorásztam minden zsebemben, hogy valamit találjak, amit hozaávághassak. Nem találtam semmit. Vagy mégis: a szép nagy ametisztkristályom . . . meg egy kedves játókpisztolyom . . . Midegy, a nyomorultnak bűnhődnie kell bármi áron! Teljes erővel hozzásújtottam őket. A kutya azonban , félreugrott és drága kincseim nagyokat loccsantak, örökre elmerülve a sártengerben. S ez a pokolbeli fekete démon még bőszültebben rikácsolt, boaszulatlanul, diadalmasam. Most már nem bántam semmit; kinyitottam a szép gyöngyháznyelű bicskámat a nagy pengére és jól nekicélozva nekihajítottam. Hiába, hiába! A bicskám is elveszett! A szemem megtelt könnyel a tehetetlen dühtől, a köpenyemet lekaptam magamról, egyik zsebében volt egy jó súlyos könyv, a köpenyt összecsavartam, a
