Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-10-01 / 2. szám
€ 28 AZ ERŐ 1924. október hó. De mostan tél volt, a rongyszedők odahaza ültek és a kabátot belepte a hó. Fehér takaró borult a piszkos szemétdombrá, ellepett mindent és senki sem sejtette, hogy a szép, fehér lepel alatt mi van. — Ez már olyan, mintha nem is lennék! -— örvendezett a kabát. Milyen jó itt aludni! Bár sohase ébrednék fel! Mikor felszikkadt a sár és már fű kezdett kiütközni, a szemétdombon megjelentek a rongyszedők. Rozoga hordókba dobálták a rongyokat és megindultak velük a papírgyár felé. A hajdani Lódenkabát ott feküdt a sok piszkos, rothadó rongy közt. — Ne érjen hozzám, hallja maga! — mordult rá az egyik. — Nem szoktam úrféléhez dörgölődzni! Én szegény munkás becsületes ruhája voltam! — Oh, — sóhajtott a Lódenkabát — annyit szenvedtem és olyan elhagyatott vagyok! Nem látja, hogy egyformán sárosak vagyunk mindannyian? — Mindegy! — dörmögött a munliásruhafoszlány. — A szövésén érzem, hogy úrféle volt. Félre innen! — Majd a papírgyárban egyformák leszünk nemsokára! — mondta halkan és szomorúan a Lódenkabát. A munkásruha gúnyosan felkacagott. — Csak higyje az ilyen ostoba meséket! Papírgyár nincs! Elrothadunk, azután vége! Pedig nem volt igaza. A kordé csendesen döcögött és már a papírgyár udvarán álltak. Munkások jöttek elő, szétválogatták a rongyokat. Amelyik egészen elkorhadt, nagy tűzön elégették, a többieket szálakra tépték a gépek és hófehérre mosták az óriási vízmedencékben. Fehér papír lett a sok szedett-vedett rongyból és azon már nem lehetett látni, hogy selyembélésű kabát vagy munkásruha volt valaha. A papírra meséket nyomtattak, amiket egy szomorú ember álmodott a nagy éjszakában. A mesék azóta szerte bolyongnak a gyermekek között — és látod, most Hozzád is eljöttek! Magyar kíncsleletek a bécsi múzeumokban» Ferenc József király á Habsburg-családi gyűjteményt a bécsi Ringen, a Burggal szemben felépített két gyönyörű múzeumban helyezte el, amelyek a Bécsben lejátszódott forradalom óta az osztrák állam tulajdonába mentek át s jelenleg az állami gyűjtemények sorába tartoznak. Hogy most az itt őrzött kincsleletekre térjek, közülök értékre, művészettörténeti fontosságra nézve a nagyszentmiklósi kincs jár elől. Ezt a gyönyörű, 23 darab színarany edényből álló leletet 1799-ben találták a torontálrnegyei Nagyszentmiklóson, Nákó Kristóf földjén, árokásás közben a tulajdonos jobbágyai. A leletet a kihirdetett rendeletek ellenére sem jelentették a hatóságoknak, hanem kéz alatt, potom áron, maguk próbálták értékesíteni. Azonban a leletnek híre támadt s a régiségkereskedő, aki pár darabot megszerzett, hogy jó haszonnal tovább adja, sietett a pesti polgármesternek az esetet bejelenteni. így a lelet dolga hivatalos útra terelődött, a darabokat összegyűjtötték s Ferenc király kívánságára Bécsbe küldötték. Ott a lelet értékét fölismerték s az egész leletet visszatartották a gyűjtemény számára, az árát pedig a találó jobbágynak és a földtulajdonosnak a budai magyar kamara útján fizettették ki, magyar pénzből, jó pár évvel a lelet előkerülése után. A kincsnek jóformán minden darabja ornamentális vagy figurális dísszel bír s benne sokáig „Attila kincsét“ szerették látni. Az újabb vizsgálatok azonban kiderítették, hogy ennek a kincsnek Attilához semmi köze, jóval későbbi időkből, a Krisztus utáni VIII—IX. századból való s készítője görög ember vagy görögül tudó aranyműves lehetett, aki a díszítésnél használt keleti motívumoknak erősen klaszszikus átformálást adott. A szilágysomlyói kincs, amelynek főbb darabjai: egy arany lánc, ámelyre különböző apró tárgyak (szintén aranyból) vannak felfüggesztve, mint ma a zsuzsukat szokás hordani, 11 darab tömör aranygyűrű, 13 darab vert aranykarika, egy aranyból való vastag korong, ú. n. bulla, melyet a ráalkalmazott fülön keresztülhúzott láncon viseltek, arany övrészlet s 14 darab nagy aramymedaillon, melyen különböző IV. századi, tehát késő római császárnak mellképei szerepelnek. A kincs első darabjait kecskelegeltetés közben két pásztorgyerek találta, akiknek útmutatása nyomán hozzátartozóik ásták ki a többit a földből. A lelet azonban csakhamar Peterszky Pál és Lippert Ferenc sótisztek tudomására jutott, akik azt lefoglalták — s most ismétlődik a nagyszentmiklósi kincs esete — hivatalos úton Pestre, innen Bécsbe kerülnek a régiségek s az árát újra a budai kamara utaltatja ki az erdélyi thesauriatus utján: 2411 forint 51 krajcárt a két fiúnak, mint a találókat illető harmadrészt s ugyanannyit Szilágysomlyó községnek, mint a föld tulajdonosának. Szilágysomlyó különben is fényes nevet vívott ki egyéb leletei révén a magyar régészetben. 1855-ben Ákoson, Somlyó mellett, Kenderesi András gyönyörű arany karperecét talált, mely 200 forint ellenében ismét csak a bécsi múzeumnak jut. Ellenben az 1865-ben előkerült ú. n. második Somlyói kincs a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába ment át. Sárosmegyéből, Osztropataka községből 1790-ben egy másik nagyértékű kincslelet került Bécsbe. Arany és ezüst trébelt poharak, filigrán művű arany fibulák (ruhatűk), nyak- és karperecek a legbecsesebb részei ennek a kincsnek, mely Péchy Antal birtokán került elő s amely a rendeletek értelmében ismét Bécsbe vette az útját s a találónak és földtulajdonosnak járó kétharmad értékrészt: 2040
