Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-10-01 / 2. szám
1924. október hó. AZ ER Ö 27 is kár lenne itt hagyni! — és elővette a bicskáját, kihasította a Lódenkabát bélését, azután odacsapta a sarokba a többi őcskaruha tetejére. A Lódenkabát félholtan feküdt ott. Nem hirt másra gondolni, csak a feleségére, meg a fiára. Vájjon mi lesz belőlük? Hogy élnek meg nélküle? — Soha, soha sem látom őket többé! — sajdult bele egyre bizonyosabban a valóság. -— Elvették tőlem őket is és én még mindig élek! Hát lehet így is élni? — és mentői többet gondolt rájuk, annál homályosabbá vált az emlékük és ez fájt a Lódenkabátnak legjobban.-— Oh, bárcsak már a papírgyárba kerülnék! — sóhajtotta éjjelenként, mikor az egerek ott táncollak az ócska ruhákon. — Ha csak az a bajod, azon könnyen segíthetünk! — cincogták vigan az egérkék és csupa jóindulatból összerágták a kabát ujjait ott is, ahol addig nem volt rongyos. — Köszönöm, köszönöm! — hálálkodott a kabát. —' Most,már talán eleget szenvedtem, hogy a papírgyárba kerülhessek! De még nem került oda. Sokáig hevertek az elhagyott szobában, míg ismét rájuk nyitották az ajtót. Emberek jöttek be, felnyalábolták a ruhákat és odalent az utcán meg szekérre rakták. — Hová megyünk? — kérdezgették egymástól a ruhák. — Talán a papírgyárba! — reménykedett a kabát, de a kocsi nem a papírgyárba hajtott. Túl a vasúti állomáson, fekete, szénporos sínek mellett állt meg. Fakult, rozoga deszkabódék izzottak itt a déli napfényben és belőlük csontig soványodott, sápadt emberek bámészkodtak a kocsira. Itt-ott gyerekek is előbujtak; nagyfejű, elsatnyult kócos fiúcskák és leányok és tágranyilt szemmel állták körül a kocsit. — Ruhát hoztunk! — kiáltotta a kocsis. — Akinek ruha kell, jöjjön elő. Most hát kiosztották a rongyos ruhákat a sápadt emberek között. A Lódenkabát egy fekete bajuszos, magas, szomorú emberhez került. Mikor hazavitte, a felesége nagy örömmel forgatta: — Hiszen ez még egészen jó! Egy kicsit rongyos ugyan, de olyan szépen megfoltozom, hogy nem is lehet majd észrevenni. Oh, mégis csak jók az emberek! Most legalább lesz a télire meleg kabátod. Es este, amikor az állomáson zöld és piros fények gyultak ki a sínek között ős az égről szelíden mosolygott a hold, az asszony ott ült a fülledt bódéban és pislogó gyertya mellett foltozta a Lódenkabátot. Még bélést is tett belé egy' régi szoknyájából; a síneken pedig vonatok robogtak el mellette, tele boldog és boldogtalan emberekkel és mozdonyok úgy sikoltoztak az éjszakában, mint az elkárhozott lelkek. Reggel már hivatalba ment a Lódenkabát az új gazdájával. Mert ez a gazdája is hivatalba járt, mint a régi. De ez egészen másféle hivatal volt; sötét, rosszlevegöjü szoba és olyan szomorúság borult föléje, hogy aki belépett, szeretett volna sírva fakadni. Csupa sovány, szomorú ember ült az asztaloknál és ezek nem nevettek és nem beszélgettek poha. Csak szán fogatták a tömérdek betűbarázdát a fehér papirosra és a szobában nem hallatszott más nesz, csak a tollúk percegése. így múlt el az ősz. Esténként már hideg szél sóhajtozott a faágak között és éjjel sokszor felsóhajtott a Lódenkabát új gazdája. A felesége néha sírt is. — Megfagyunk a télen! — mondta az urának. — Tincs fánk és ez a bódé olyan hideg. Mi még talán kibírjuk, de mi lesz Arankával? Aranka a kis leányuk volt; és a Lódenkabátot minden éjjel reá terítették, hogy meg ne fázzon. A szél pedig egyre hidegebben fújt. Már alig •árgult levél a fákon; éjszaka sötét vadludak gágogása hallatszott le a sötét magasságból. — Emlékszel, milyen boldogok voltunk még tavaly ilyenkor is a mi régi kis otthonunkban? — mondta álmodozva az asszony. — Ilyentájt szedtük le a szilvát; a nagy rézüstben pöfögött a szilvaíz és Aranka egészen összemaszatolta az arcát a szilvaízzel! Vájjon leszünk még valaha boldogok? — Igen, ezt jó volna tudni! — gondolta a Lödenkabát és neki is eszébe jutott minden, ami elmúlt. A felesége, a fia; a szép, fényes terem, ahová a régi gazdájával hivatalba járt. — Ti még boldogok vagytok! — gondolta szomorúan. — Nincs más boldogtalanság, csak ha szeretteinket veszítjük el! Én már nem is leszek boldog soha, csak a papírgyárban! Eljött a tél is. Havat hordott a szél és minden oldalról befütyült a faházikóba. Az emberek mozdulni is alig mertek, odabent, olyan hideg volt. A kis leány egész nap az ágyban feküdt és éjszakára még az anyja is rátakargatta ruháit. De már azokon is átjárt a szél és a Lódenkabát sem volt többé az, aki régen. Egy reggel forrón tüzelt a kis leány homloka és a Lódenkabát orvoshoz szaladt a gazdájával. — Hm, lnn! — csóválta a fejét az orvos. — Nagyon súlyos a baj! Itt nem maradhat, kórházba kell vinni! Délután eljött a mentőkocsi és elvitte a kisleányt. Most nagyon szomorú napokat élt át a kabát. A gazdája még görnyedtebben járt, mert az asszony még több könnyet hullajtott a kabátjára. — Soha, sohasem fogom többé látni! — zokogott éjjelenként, míg a kabátot foltozgatta. Most már ő is tudta, amit a Lódenkabát, hogy ez az igazi boldogtalanság, ha szeretteinket veszítjük el. — De meg lehet szokni mindent! — gondolta szomorúan a kabát. — És ez a legfájdalmasabb benne! A gazdái is megszokták az életet a kisleány nélkül. A Lódenkabát újra járt a hivatalba és odahaza egyre gyakrabban hallott beszélni a régi időkről, amik elmúltak s amikor olyan boldogok voltak. Úgy érezte, hogy már nem bírja tovább. A szálai egészen szertefoszlottak és az asszony sem tudta többé megfoltozni. — Ezt már nem viselhetem! — mondta egy napon a gazda, mikor levetette. — Holnap az ünneplőruhámat kell elővennem. Minek is nekem ünneplőruha ! — Szegény öreg jószág, te! — mondta azután a kabátnak és végigsimogatta. — Mit csináljak veled? 'léged már csak a íongyszedő használhat!. Másnap az asszony kidobta a kabátot, túl a síneken, a szemétdombra. Oh, hogy örült a kabát! Most hát nemsokára véget ér minden szenvedése. Ott feküdt a szemétdombon.' egy fél pár ócska cipő, meg egy törött cserépfazék mellett és várta a rongyszedőket.
