Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1925-06-01 / 10. szám

1925 junius hó.

AZ ERŐ

245

lebbi megismerkedés. Angliát viszont nem művészi látnivalókért keresi fel az ember és bár felejthetetlen szép sétákra nyílik alkalom egy-egy igazi angol park, a királyi Windsor vagy Hampton Court százados tölgyei alatt, de az angol élet mély erkölcsi tartalmának és általában az angol ember csodálatraméltó egyéni sajátosságainak közelebbről való megismerése a legnagyobb és legértékesebb tapasztalat, amihez egy angliai tanulmányút juttat bennünket. Mert hiszen van sok árnyoldala és sok komoly fogyatkozása ennék a népnek is, de viszont mégis csak megcáfolhatatlan tény az, hogy a keresztyénség erői a legszélesebb területen és a legtöbb komolysággal az angol fajhoz tartozó népek között tudtak élő valósággá lenni. Sokat szokták emlegetni a kontinentális és az angol és még inkább a skót vasárnap közötti különbséget és valóban, ha valaki a mi futbalmecses, mozis profán vasárnapjai után Angliában tölt el egy igazán Isten tiszteletének szentelt csöndes vasárnapot, egyszerre tudatára fog ébredni az angol jellem és élet megismerése méltó értékének.

Ezekután egyik legfontosabb kérdés, hogy valaki jól válassza meg azt a helyet, ahol tanulmányra szánt idejét Angliában eltöltse. Maga a főváros, bármennyire őrizte is meg London az ott élő nem angolul beszélő idegenek nagy száma ellenére is angol jellegét, különösen hosszabb tartózkodásra nem alkalmas. Egyetemi város a szorosabb értelemben vett Angliában csak Cambridge és Oxford ;

ezek azonban annyira költségesek (egy esztendei tartóz kodás ezeken a helyeken legalább háromszáz angol fontba, tehát több mint száz millióba kerülne), hogy magyar diák ezekre az egyetemekre aligha gondolhat. Sokkal könnyebben megoldható az anyagi kérdés, ha valaki a négy skót egyetemi város — St. Andolws, Edinburgh, Aberdeen és Glasgow — valamelyikébe készül. Különösen a két előbbi felel meg legjobban a célnak. Ezekben a városokban mindig sok idegen diák szokott összeseregleni a világ minden részéről. Főként Edinburgh szokott idegen, nem angol nyelvű diákokat vonzani és a gyönyörő fekvésű skót főváros egyetemén nagyszerű nemzetközi diákélet fejlődött ki, s minthogy a skót nép sokkal közvetlenebb s vendégszeretőbb mint a mindig zárkózottságra hajló angolok, bőven nyílik alkalom az angol vagy helyesebben skót élettel való közvetlenebb megismerkedésre. Itt a skót egyetemi városokban diákosan egy hónapra már hét nyolc angol font is elegendő, úgy, hogy egy egész egyetemi évre terjedő kirándulás költségei kikerülhetnek harminc-harmincöt millió koronából.

Ez még mindig fantasztikusan nagy szám, de reméljük, hogy a fantasztikusan nagy számok szomorú korszaka már elmulóban van és ha a harminc millióból újra ezer forint lesz, akkor talán mégsem lesz többé olyan elérhetetlen utópia és megvalósulhatatlan álom egy angolországi tanulmányút terve.

M. E.

Bacsilla tanár úr«

Néha diákosan nyúlok az utcán a kalapom után, mint a megijedt gyerek, aki későn veszi észre a mellette elhaladó tanárját. Azt hiszem, hogy Ő és bár a következő pillanatban fájón szívembe nyilallik, hogy Ő már nem leihet, csak valaki, aki hozzá hasonlítva, drága, szent emlékét idézi, mégis köszönök alázatosan. Mintha valami mulasztást akarnék jóvátenni vele.

Most gyakoriak az álmatlan éjszakáink és múltat számonkérő éjféleken gyakran úgy érzem, hogy a régi pozsonyi kis diák vagyok, aki magyarból készül az Ő órájára és lázas izgalommal gondolok a holnapi előadására. Vájjon kiről fog beszélni megint, Petőfiről ? Aztán valami kocsizörej vagy utcalámpa a mai életbe zökkent és egy nagy, szomorú könnycsepp hull ki a szememből, de befelé; egész a szívemig, azt égeti.

Magamban élő, nehezen barátkozó, faluról városba szakadt kis diák voltam, akinek a haját az anyján kívül csak - simogatta meg. Valami nyugtalanság tüze már akkor bennem égett, amelynek egy-egy parazsa néhány dolgozatban lobbant néha szavakká. És Ő élesztette ezt a tüzet, biztatott, tanított, intett, figyelmeztetett, néha azzal jutalmazott meg, hogy egyegy dolgozatomat az osztálynak felolvasta. S én, aki megvetettem minden diálcos hiúságot, erre -nagyon büszke voltam, örültem, hogy Neki tetszett. Az emlékek sokasága özönlik most a ceruzám alá, — hisz megigértem Neki azon az utolsó bucsúzáson, amikor a

negyedik után másfelé vetett a sorsom és remegő izgalommal vallottam be Neki, hogy egyszer majd író szeretnék lenni, —- hogy mindenről értestem majd, ami azután történik velem. Még most is ég a kezem a keze fogásától és a hajamon még most is érzem a helyét, ahol megsimogatta.

Aztán teher von átokban, csukaszürke ruhában vélték a magyar katonákat hősnek lenni. Tizenöt éves voltam, akkor és azokról, akik szürke zubbonyán egy ólomgolyó kis lyukat hasít, azt gondoltam, hogy úgy alszanak el, mint Rákosi korhadt fakeresztjeinek honvédéi. De egyszer megtudtam, hogy amint katonái élén harcra indult, agy golyó a homlokába fúródott, néhány pillanatig támolygott, aztán elesett és most ott alszik valamelyik galíciai korhadt fakor észt alatt. Nekem akkor torkomba szaladt a sírás, kezem ökölbe szorult, aztán meg zokogva hullottam a díványra. Csak ezt éreztem, ezt mondtam: megölték, megölték ... Az élet és a halál először tárult fel előttem és sokáig azt hittem, hogy most mar vége mindennek. Az álmodozó fiúból ekkor lettem férfivá és ekkortól a háborúban levőkben nem a katonákat láttam először, hanem az embereket, apákat, fiúkat és a korhadó fakeresztek gyászos titkait.

És el se tudtam hinni, hogy elveszett. Visszavártam, soká, egészen addig, amig Pozsonyt is elrabolták. Akkor már tudtam, hogy vége mindennek.