Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1925-06-01 / 10. szám

224

A Z E If O

1925 junius hó

meglássa!“ Olyankor gondolj éppen annak a költőnek az élettörténetére, akitől ez a sor (saját életdarabja!) való és ne felejtsd el, hogy ő meghüzdött ezzel a kísértéssel és iukább választotta a nyomort és a kikacágtatást, mintsem belerögződjék: akár a papi, akár a színészi pályára, amikor világossá lett előtte, hogy egyikre sincs elhivatása.

Gondolj a Faust halhatatlan párbeszédjére Wagnerrel (I. rész, 2. jelenet) :

Wagner:

leli hab’ es öfters rühmen hören,

Ein Komödiant könnt’ einen Pfarrer lehren.

Faust:

Ja, wenn der Pfarrer ein Komödiant ist;

Wie das denn wohl zuzeiten kommen mag.

Igen, amelyik pap színész, az már nem is színész, csak — komédiás. Amelyik pap nem maga a kathédrán é.s egyebütt, az gyógyíthatatlanul hazudik, csal és lelkeket rabol. Aki, pap létére, elhitetni akar a saját hitének egyszerű és alázatos közlése helyett: az a világon a legcégéresebb szemfényvesztő s egyúttal a legnevetségesebb figura, mert föltartózbatatlanul eljő az idő, amikor sokkal kevésbbé fognak neki hinni, mint ahogy egy utolsó ripacsnak is hisznek, amíg a szerepe tart.

Azután még egy másik, nagyon elterjedt fölfogás kísértésével is meg kell küzdened. Ez a papi pályát azért ajánlja, mert az szerinte az egyik, tán valamennyi között legnyuigalimasabb kényé ikereset. Idillikus képet rajzol a parókiák békés csöndjéről. A hétköznapok eltelnek az élet apróbb-nagyobb gondjai és örömei között: hajsza, görnyedő», „hivatalos óra“ nincs; bőségesen van idő elkészülni a vasárnapi prédikációra; a mérsékelt szellemi munkát nagyszerűen lehet, cserélgetni — egy kis kertészkedésben, gazdálkodásban a testivel; az ember élhet a családjának és a jó társaságnak, ahol már csak az állásánál fogva is megkülönböztetett megbecsülés az osztályrésze. anyagilag pedig mindenütt elfogadhatóan, néhol bőven megvan a jutái ma a munkájának.

Ez a felfogás még nagyobb hazugságot rejt magában. mint az előbbi. Mert a papság és a szinészség egynekvételében legalább annyi elnyomorodott igazság van, hogy mindkettőnek, ha persze egészen másképen is, van valami köze a —• tragédiához. Ez a felfogás pedig még ezt is elleplezi. A papság valója* bau mindannak ellenkezője, ami idill. Az igazi pap mindig nyugtalan és mindig nyugtalanít. Dolga sohasem lehet annyi, hogy tizszenannyinak az elvégzetlen maradása miatt ne kellene lelkiismeretfurdalást éreznie. A lelkében mindig vasárnapnak kellene lennie. de jaj, a munkájában örökösen hétköznap van. Amikor nem olvas, akkor ír vagy beszél, amikor nem tanít, akkor tanul; amikor nem szaladgál, akkor azzal vívódik, hogyan ossza he újabb szaladgálásait. Es minél jobban belefekszik a munkájába, annál kellemetlenebbé válik az emberek nagyobb része előtt, akiknek kénytelen folyton zavarni az álmait, tépdesni az illúzióit, ösztökélni a restségét. A fizetése ritkán annyi, bogy más pályán a tízszeresét meg ne kereshetné ugyanazzal a hajszás erőfeszítéssel — és sohasem annyi, hogy özvegyének és árváinak több .maradhatna. belőle egy koldusbotra valónál. Az élete amenvnyire nem lehet komédia, épp oly könnyen válhatik egyetlen nagy. hosszú tragédiává.

A jó Andreii Bálint már 1619-ben megírta:

Ha pap leszel, te leszel a falu talyigája,

Nagy bolondja a világnak, kiről járhat szája. Mindenkinek a kéményét te sepered végig,

Kormos ezért a faluban csak te leszel mégis.

Mert amit más nem hisz, nem tud, nem akar és nem Mert amit más nem hisz, /nem tud, nem akar Se nem tesz Azt kell néked hinned, tudnod, akarnod és tenned. Szenvedni, ahogy más nem tud, elnézni, hol szúrna, Félni, ahol más nevetne s remélni, hol sírna.

És ezt békén és ezt csendben, mert ha jajt kiáltasz, Akkor immár búcsút inthetsz a parókiának.

(Makkái Sándor fordítása. Az lit. 1923.)

Szóról-szóra így vau ez ma is. És így lesz mindörökké, amíg csak igazi papok — nem komédiások és nem kenyérkeresők — lesznek a világon.

*

Ezekben feleltem arra a kérdésre, milyen lelket ne vigy a papi pályára. Ne vigy olyan lelket, amelyben a megélhetés és az érvényesülés, a tetszés és a boldogulás célgondolatai uralkodnak. Bármely más pálya kezdésénél többé vagy kevésbbé (bár, ugy-e, az Erő olvasóinál minél kevésbbé) elfogadhatók és táplálhatok ezek a gondolatok, a papi pályára menőnek még a pálya megkezdése előtt meg kell a lelkét szabadítania utolsó gyökérszáluktól is.

Elriasztalak ezzel? Lehet. De akkor is szeretetmunkát végeztem veled szemben. Belső hazugságok rettenetes terhétől óvtalak meg. kétségbeejtő csalódások kínjától tartottalak vissza.

A továbbiakat — rövid lesz! —- már csak akkor olvasd el, ha itt nem tartod magadra nézve bevégzettnek az egész dolgot.

Olyan lélekkel menj a papi pályára, amelyik szomjuhozza az örökkévalóságot és azt akarja, hogy mások is szomjuhozzák. Olyan lélekkel menj, amelyik előtt nem közömbös az a kérdés, hogy ,,jóakaratéi mindenség-e ez, amelyikben élünk“ és nem közömbös az sem, hogy milliók élnek úgy embertestvérei közül, mintha ez a mindenség börtön, kínpad, siralomház vagy vesztőhely volna. Olyan lélekkel menj, amelyik már boldogan meg tudott hajolni Isten előtt, Isten keze alatt és ebből a boldogságból adni kíván másoknak is. Olyan lélekkel menj, amelyikhez már szólott a Bibliából Jézus, a Krisztus és amelyik már. akármilyen halkan is, tudja és meri visszhangozni azt a szót, hogy meghallják mások is, akik talán még soha nem hallották, csak öntudatlanul, de annál kínosabban érzik a hiányát az életükben.

Hívő és szerető lélekkel, gyermeki és testvéri lélekkel menj a papi pályára.

Mert a papi hivatás sem több, sem kevesebb, mint ez: Istent közel vinni az emberekhez és az embereket közelvinni Istenhez .Amikor valaki az egész életét és annak minden munkáját erre szánja, az többet cselekszik, mint hogy „pályát választ“. Az az Istent választotta sorsának és végzetének s embertársaival szemben egy olyan szolgálatra kötelezte magát,, amely után soha nem tehet pontot s amelyből sohasem léphet „nyugalomba“ mind a sírig. Az elindult egy olyan úton, ahonnan csak árulással lehet visszafordulni : elindult a keresztjét cipelő Emberfia nyomában a Golgotha felé és fáradhatatlanul hívogat magával másokat is, de minden pillanatban el van reá készülve, hogy — magára miarad.

A pap tudós, aki „holtig tanul“, de minél jobban nő a tudománya, annál mélyebben megalázkodik