Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1925-06-01 / 10. szám

218

AZ ERŐ

1925 junius hó.

Ifjabb Gulliver csodálatos kalandja»

Irta: SZIRMAI ANDOR.

(Folytatás.)

A gyermekkor varázsa — amit úgy vissza-visszakívánunk sokszor — itt ismeretlen. Nem maradhatok itt. Élni akarok még! A magam erejéből megszerzett boldogságnak akarok örülni, tartson az bár csak rövid ideig.

— Menekülnünk kell! — szólt hosszas hallgatás után barátom. — Holnap megpróbáljuk.

— De hogyan? — vetém közbe. — A vasfalon keresztül?

— Bízza rám! A kapun keresztül nem juthatunk, hanem ismerek hátul, a földalatti lejáratok mellett egy régóta használatlan ajtót. Senki se tud már róla. Ott kimehetünk. Ha a telepet megkerüljük, a levegővasűt állomásáig jutunk. Hajnalban, munka előtt legyen az aranysziklánál, hogy megnézhessük menekülésünk útját.

Menekülni! Megdobogott a szivem. Bárhova is jutunk, csak olyan helyre kerüljünk, ahol emberek élnek.

Amint hazafelé mentünk, társam összerezzenve megragadta karomat és megállt.

— Látta? — mutatott a sötétség felé. — Ott szalad.

Semmit se láttam.

— Egy mesterséges ember. Feljött a föld alól. Meglátja, mi lesz ebből! Árnyak suhannak ide-oda. Rettentő lesz a folytatása.

— Lázadás? — kérdém rekedten.

— Lázadás. Most már menekülnünk kell gyorsan.

13. A hollók.

( Hajnalban az aranysziklánál voltam. Társam már várt. A növények komor pompája között végigsietve elértük a kis vaskaput. Hangot se adva, némán kitárult. Előttünk kopár, kietlen, sziklás vidék terült el. A távolban a város üvegteteje csillogott.

— Arra. Arra kell mennünk — szólt társam a csenevész, elszáradt növények felé mutatva. — Onnan már rendes út vezet a csővasúthoz.

Egyszerre félelmetes vijjogást hallottam, madarak rikácsolását.

— Mi az? — kérdém összerezzenve. — Madarak?

— Hollók! — felelt társam. — Ott. Látja?

Nagy csapat fekete madár keringett igen nagy

magasságban, aztán, mint a villám egyszerre lecsaptak a földre. Nagyon messze volt, de egészen idáig hallatszott veszekedő vijjogásuk.

— Hogyan? Madarak, itt? — kérdeztem csodálkozva.

— Hollók. Ott a tengerparti sziklákon élnek.

Ellenállhatatlan, borzalmas vágy vonzott a hollók tanyája felé.

Amint a közelükbe értünk, elborzadva sikoltottam fel. A hollók ijedten szétrebbentek és én magam előtt láttam a reggel kivégzett munkás és kutya szétmarcangolt, véres hullái mellett még egész sereg csontvázat.

— A kivégzettek temetője — szólt társam csendesen.

Rettenetes volt ez a látvány.

— Nincs temető? — kérdém. — így temetnek?

— Csak a kivégzetteket. A többiek holttestét hősugárral hamvasztják el. A hősugár olyan elképzelhetetlen hatású, hogy még a hamú is megsemmisül. Nyoma sem marad a holttestnek.

Irtózva fordultam el és hazafele mentünk.

Nem állhattam meg, még egyszer visszafordultam.

A hollócsapat most csapott le újra.

Társam kinyújtott karral mutatott arra.

— Hollók! Látja? Hollók. Már megint lecsaptak. Fekete, óriási madarak és az emberek húsát marcangolják.

14. A lázadás.

Nem tudom miért, de a munkából már reggel észrevehetően sohan hiányoztak. A többiek izgatottan, remegve dolgoztak. A csővasúttal több öreg ember érkezett. Valami készült. Elszorult a szivem, mert arra gondoltam, talán kivégzés lesz újra.

Este szigorú parancsot kaptunk, hogy szobáinkból nem szabad kimenni.

Barátom csak annyit súghatott hozzám:

— Holnap. Napkeltekor várjon a kis kapunál.

Erős, vállas alakja a telepfőnök ablakai felé tűnt el.

Álmatlanul töltöttem el az éjszakát s már hajnalban kiszöktem a kertbe. Senkit nem láttam.

Amint a kis kapu, szabadulásunk kis kapuja felé siettem, hirtelen erős fénysugarak vakították el szememet. A telepfőnök háza előtti téren vad öszszevisszaság kavargóit. Munkások, felügyelők, öregek szaladgáltak összevissza.

Odafutottam. A nagy némaságban élesen, sivítva harsant fel barátom hangja. Munkásnyelven beszélt. Harsányan, bátran: úgy csattogtak a szavai, mint a korbácsütés.

Egyszerre mintha elvágták volna a hangját.

Egy pillanat alatt játszódott le az egész. A vad