Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-06-01 / 10. szám
1925 junius hó. AZ EBÖ 219 kavargásban csak azt láttam, hogy barátomat néhány ember lefogja és elhurcolja. Vége lett. Mindennek vége! Nincs más hátra, mint a halálbüntetés. Rémülten rohantam el és elbújtam egy vörös levelű óriási növény virágai alá. Egy perc múlva vörös és zöld fényjelek villantak fel s egész sereg munkás tódult az üvegházak felé. Öntudatlanul futottam oda. Ugyanazt a jelenetet láttam, amit tegnapelőtt. Beszéd, hosszú, igen hosszú itéletolvasás, fényjelek, vad összevisszaság. A munkások izgatottan, kézjelekkel beszéltek, forrongott, lázadozott minden. Közben korbácsütések csattantak, munkások buktak le, vértől csepegtek a ruhák . . . Barátom alakja egy pillanatra felemelkedett a magas emelvényen. Harsány hangon kiáltott valamit, mintha azt mondta volna: — Beszélni akarok! — Ám szava elveszett a hirtelen előkerült tam-tamok ösrznyű dübörgésében. Valami egyenruhafélébe öltözött emberek körülzártak bennnünket. Sűrű sorokba tömörülve előre mentünk s egyszerre az üvegpaloták mögötti nagy téren voltunk. Nem tudom, hogyan készíthették ilyen gyorsan, de óriási magasságba emelkedve vérpad állt előttünk. Szörnyű magas volt. Valósággal tolakodóan emelkedett a tömeg feje fölé. Már-már elsötétült előttem minden, úgy éreztem, elájulok, mikor a tam-tamok dörgése felriasztott. Mintha lázas álom volna, láttam a menetet. Aranyruhák, pallos, dobosok, hóhérok, pirosruhás őrök. A hóhér egész meztelen volt, csak derekára kötve csillogott egy aranyvörös őv. A vérpad tetején megállt. Meztelen lábai térdig vérrel voltak bemocskolva. Csak annyit láttam, hogy egyetlen barátom a vérpad lépcsőjén felfelé megy. Megállt. Büszkén felvetette a fejét, valamit akart mondani, de szavát megakasztotta a dobok fokozottabb, borzalmas dörgése. Egy pillanatra láttam az aranypallos villanását, aztán eltakarva arcomat, hátrafordultam, hogy ne lássak semmit. Az emberek a vérpad felé tódultak. Egyszerre rettentő összevisszaságban különféle színű fényjelek villantak meg, valósággal keresztül-kasul hasogatták a levegőt és a föld alól tompa morgás hallatszott, ami gyorsan átterjedt a felhők felé. Borzalmas kavarodás állt elő. Csattogott a korbács, vadul futkároztak a fényjelek, a város üvegteteje valóságos lángnyelveket lökött ki magából. Megdördült az ég. Szörnyű vihar támadt. — A viharkészüléket megindították a földalatti emberek. Kitört a lázadás — gondoltam magamban. Úgy is volt. Fejvesztetten futkároztak az öregek. A csővasút csak úgy ontotta magából a városban lakókat. Soha nem látott alakú gépek röppentek a levegőbe, megrakva emberekkel. Futottam én is, az élethez való ragaszkodás hajtott. A föld alól egymásután buktak elő a mesterséges emberek. A fénysugarak mindent összeromboltak. Borzalmasan hatott, mikor előttem a hatalmas üvegpalota, amely alatt a zúzógépek voltak, hangtalanul összeomlott. Tovább futottam. A hősugarak egész sereg embert megöltek már. Mindegyre több hullán kellett átugranom, átmásznom. Kerestem a kaput. Szivem nagyot dobbant. A kapu előttem állt, tárva, nyitva. Kisurrantam és a vasfalhoz laputam. A földön kúszva siettem tovább, hogy meg ne lássanak. Nagy csapat holló keringett fölöttem s valahol messzebb tőlem lecsaptak. Óvatosan kúsztam végig a fal mellett. A falon túl irtózatos, néma, hangtalan harc folyhatott. Csak a fényjeleket és a fölöttem össze-vissza suhanó gépeket láttam. Egy légi gép, valami egyenes tutajféle lezuhant előttem. Talán tíz öreg ember feküdt előttem felismerhetetlen ronccsá törve. Halottak! Elborzadva takartam el arcomat. Mesterséges módon el tudták a halált kerülni, de a természetes halál előtt meghajoltak, mert ime az lett a végük, ami más embernek. Tovább futottam. Egyszeie egy végtelenbe elvesző cső húzódott el előttem. — A csővasút 1 — ujjongtam fel. Óvatosan futottam végig a cső mellett, mígnem egy óriási néptelen üvegcsarnokba értem. Tudtam, hogy a cső végén csak egy billentyűt kell lenyomni s a készülék megindul. Nagy megdöbbenésemre azonban igen sok billentyűt láttam, ami, úgy látszik, mind más és más útirányt jelzett és különös jelekkel voltak megkülönböztetve. A nagy csarnokban egyszerre négy-öt zöldruhás öreg ember rohant felém. Rémületemben találomra lenyomtam az égjük billentyűt, beleugrottam a csőbe. Egy pillanatra csak annyit láttam a henger átlátszó falán át, hogy szörnyű kavarodás támad. Emberek rohannak a cső nyílása felé, a növénytelepen számtalan színű fénysugarak villognak keresztül, aztán leírhatatlan gyorsasággal zuhanok keresztül a levegőn. Talán csak pár perc múlt el, mikor a mozgó készülék megállt. Kiugrottam és újabb, megdöbbentő meglepetés ért. 15. A szabadulás. Amint kiugrottam, lépteim zaja olyan csattanó hangot adott, hogy valósággal megdermedtem.
