Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-05-01 / 9. szám
1925 május hó. AZ ERŐ 207 egy érőből önitött szobor. De íme mozdúl. Különösen, nekünk kissé mesterkélt, beállított mozdulatokkal, de azt el kell ismerni, hogy minden moccanása osuipa előkelőség, sőt a legtöbbször sokkal több annál: fönség. Hogy emel kezet, bogy dobbant, hogy változik el az arckifejezése! Csak egy-két mozdulat volt s sziki-átvetett, lámgragyuladt, kirobbant (belőle belömi emberfölötti, elrettentő harag. A zene harsog, sivít, de nem kellemetlen, ' hisz olyan jól vág ehhez a szörnyű haraghoz ! Most táncba kezd a hős. A harag tánca ez! Szolgájától elkapott egy hosszú kardot s úgy pörgeti, hogy szinte félelmetes. De a markolathoz nem nyúl. Ninos kire pengét rántani. Csak azt akarta nyilván megmutatni, hogy ö azzal az öles karddal, ha egyszer kihúzta, mindemre képes. A zene fölordít. A jobb ajtóin beugrott egy másik hős. A maszkján az a pár csík fut széjjel, amely a tigris pofáját olyan alattomossá teszi. A zöldruhás legyűri haragját. Vár. A itigrisember elősompolyog. Minden mozdulata olyan töményen stilizált, hogy mindenüknek százados múltja kell, hogy legyen. Szót váltanak. A zene velük beszél. Szemrehányás, férfibüszkeség, eértett önérzet, számonkérés, harag; a zene tombol, a levegő, a falak minden atomja zajjal remeg; a tigrisember lopva a markolathoz kap, de nem, még van valami mondanivalója; már szinte üvöltenek; a zene egy örült slvalkodás. Vívnak. Test, lándzsák, hangok kozmikus erővel egymásra nyilainak, mint kát sütvítő villám. — Au, au! — ordít föl a publikum. A lándzsa húsha talált! A tigrishéirosz meginog, csöndesen elernyed, majd a szolgái vállán lassan kitántorog. A zene egyfokú üdvrivalgása közben a győztes félisten is elvonul. Kifáradtam! Elfárasztotit a feszült figyelés is, mert nem kis munka azt a sok szimbolikus mozdulatot pillanatrólpillanatra figyelni s valamit megérteni a darabból annak, aki nem érti a nyelvét s látni is csak először látja. Fölkeltünk s elhagytuk a termet. De nem úgy, ahogy jöttünk! Marionett-színházba jöttünk s egy nagyszerű, monumentális színművészet házából távoztunk. Dr. Hoffer András. A MAGYAR DI/X.K • ANEKDOTAKINCSE.^ Élt és tanított K.-on egy jó öreg vallástanár bácsi, szelíd, türelmes, csupa szív, csupa jóindulat, akit mindenki nagyon szeretett, de aldt senkise tartott se túlságosan tudós se fölöttébb eleven invenciójú férfiúnak. Az példának okáért köztudomású volt róla, hogy a memóriáját megsarkantyúzandó, néha bizony belelesett a könyvbe, amely magyarázat alkalmával természetesen állandóan ott feküdt kinyitva a katedrám. Quae cum ita sint, talán felesleges is megemlítenem, hogy az anyanyelvén ki vili még csak a (borjúnyelvet ismerte, de csak felfüstölve. Ennyi mindent kell hozzá előre tudni, hogy az alant következő „felolvasást“ értékéhez méltóképen vehessük tudomásul. Egyháztörténet van. Azt mondja egyszer, mér, mér nem, már nem jmt eszembe, mivel kapcsolatban, hogy azt mondja: — Ilyen vala tehát a helyzet, édes fiacskáim, Walészban... Mi persze, régen túl a „Velszi“ bárdokon, fölényes kuncogásban juttattuk kifejezésre viharos tetszésünket. Úgy, hogy az öreg jómak látta kiigazítani a „nyelvbotlást“: — Akarom, mondani Wáleszben . .. („Milyen jó dolog, hogy már ma nem történik ilyen lárma", ami enmek hallatára, gondolhatjátok, hogy kitört...) * Hires nevezetes, igen goromba és igen mérges természetű professzora volt K.-on a Vén Baka. Hogy goromba volt, annak az emlékét egy — különben elég elmés — megjegyzée őrzi. Alső osztályban történt, első dér után, kora télen, amely időpont tudvalevőleg sült-tök szezon azon a vidéken, különösen a bentlakók között. Sárga olyankor az egész világ, a gyerekseregnek köirülötte-mellette, mindenütt. Sülttökliéjon vágódik hasra, aki nem vigyáz és hát persze, hogy szép sárga csíkokkal tarkázza a fehérre meszelt falat a zsenge ifjúság esztétikai érzéke. Bejön a Vén Baka, még hozzá igazgatói minőségben. Nézi a falat., nézi az osztályt, töprenkedik, hogy ordítson-e, ne-e? Vógiv csak azt kérdezi, villámló tekintettel, nagy fecsegve:- Ugyan mán, melyikötök verte falba bánatában a fejét?!... * Azt meg, hogy hiirtelen mérgü, hörcsögtermészete van, egyik kollégája találta elismerni róla egy ízben szép heged úszóban. Bejön úgy, mint máskor, algebraórára. Látja, hogy a tábla alatt, a katedra háta mögött magy darabon le van verve a falról a meszelés meg a malter úgy, hogy a 'tégla is kivereslik helyt-helyt. Az öireg, aki a tantárgj'fel osztást is, az órarendet is, no meg ia Vén Bakát is igen jól ismerte, azt ellenben nem tudta, hogy micsoda érdekellentétet oszlattak el közülünk ketten öt perccel azelőtt a dobogón, azt kérdezi nagy elnézőn mosolyogva: — Nem latin volt itt az elébb? A latint ugyanis a Vén Baka tanította. *
