Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-09-01 / 1. szám
1924. szeptember hó. AZ ERŐ 3 —- Most már vége a szenvedésnek! — gondolták a ruhák, amikor rájuk nyitották az ajtót, pedig nem egészen így történt. Még sok-sok keserűség várt reájuk, kivált a Lódenkabátra; de az a szerencse, hogy a ruhák sem tudják a sorsukat előre és ezért igen örültek, amikor a gazda kiszedte őket a szekrényből. Mindeniket végigvizsgálta, kiporoltatta, a Lódenkabátból kizavarták az Egér-familiát; hanem a régi helyükre nem kerültek még vissza. — A belső szekrénybe akasztjuk őket, míg az egereket megfogjuk és a szekrényt rendbehozzuk! — mondta a gazda a cselédnek és a cseléd valamenynyiüket felaggatta két ruihaakasztóra, össze-vissza, egymás hegyéreihátára feküdtek és lógtak; az egyiken a Lódenkabát volt legfelül, a nyakában a felesége, egyik szára előre, a másik hátra. Nyomorúságos helyzet volt. A ruhák szomorúan gondoltak vissza a régi szép napokra, az előszoba-szekrényre, ahol mindenki a saját külön akasztóján függött. Sokan sírtak is. — Hiszen nemsokára hazakerülünk! — vigasztalta őket a Lódenkabát. A ruhák ebben lassanként megnyugodtak. Mire a szobai szekrény feltárult előttük, mindnyájan jókedvüek voltak már. A Lovagló-nadrág még tréfált is, hogy ő bizony nem megy vissza többé az előszoba-szekrénybe, hátha akad itt valami gazdag úr, aki feleségül veszi. — No, lehet, hogy még én is meggondolom vógro magamat, — mondta rá komolyan a Vasalatlan öreg nadrág, hogy mindenkinek kacagni kellett rajta. Azután bezárult mögöttük a szekrényajtó. Megérkeztek új otthonukba; hanem a szekrény lakói nem igen örültek nekik. — Hallatlan! Hová sülyedünk! — pattogott a halvány Szalmasárga Selyemmellény. — Micsoda *zag! -— súgta finnyás mosollyal a szomszédja, egy osínos Pepita Nadrág, akit a mellény fólig-meddig a mennyasszonyának tekintett. — Ugyan, mit gondol a gazdánk, hogy ezeket reánk szabadította! — süvöltötte mellettük a tubákszínű, Rövid Tavaszi Felöltő. — Uraim, csendesebben! — súgta hideg nyugalommal a bő angol kockás Átmeneti Kabát, Ne izgassák Frakkné Öméltóságát! Tudják, milyen ideges szegény! A Frakk felesége, született Fekete Szalonnadrág, csakugyan nagyon oda volt. A száránál fogva akasztották fel és könnyen a fejébe ment a vér; de így tovább tartott a vasalása és ezért szívesen tűrte. — Ah! Elájulok! Elájulok! — rebegte elhaló hangon és bágyadtan dőlt a Frakk selyembélésü szárnyai alá. A jövevények szerényen és zavarodottan lógtak a szekrény sarkában. De a tekintélyes, tetőtől-talpig hódprémmel bélelt Városi Bunda mégis rájuk mordult: — Kérem, kérem! Tessék kissé összébb húzódni! Már majd agyonnyomnak! — Oh, pardon! — mentegetődzött a Lódenkabát. — Igazán rösteljük és bocsánatot is kérünk érte, ha megzavartuk az uraságok kényelmét! Nem a mi hibánk, hogy ide kerültünk! És a Lódenkabát elmesélte a régi lakóknak a nyár borzalmait. Mikor elhallgatott, a Pepita Nadrág aggodalmasan fordult a Szalmasárga Selyemmell ényihez: — Én úgy hallottam, hogy az egerek valami veszedelmes ragályos betegséget terjesztenek. Hátha ezek is fertőzöttek? Még majd mi is elkapjuk a bajt! — Hát — hm, hm! — szólalt meg a Városi Bunda is — hát így jártak! Most azután meddig akarnak itt maradni? Ezt bizony nem tudta a Lódenkabát. Lehet, hogy már holnap visszamohetnek; lehet, hogy csak pár nap múlva. Ez a gazda gondja volt; hanem a Lódenkabát addig is kérte a régi lakók szíves jóindulatát: ha egy kis férőhelyet kaphatnának valamelyik akasztón . . . Mert tizen-húszán is csüggöttek egymás hátán . . . Erre már az egész társaság felkacagott. Hallott ilyet valaha a világ! — Bosszankodni lehetne rajta, ha nem volna anynyira nevetséges! — fuvolázott vékony, selypítő hangján a Pepita Nadrág. —- Mondja, kedves bácsikám, hogy támadt ez a „nadselü“ gondolata? — Kérem, — felelte alázatosan a Lódenkabát — az urak közül sokan agglegények, nőtlen fiatal urak, mégis egyedül használnak egy-egy külön akasztót. Itt van Selyemmellény Ur, Szalonkabát Ur ... — Ez már mégis csak hallatlan! — pattant fel a móltóságos külsejű Szalonkabát. — Hiszen ez lazítás, kérem! Tulajdon elleni lazítás, igenis! Mi köze magának ahhoz, hogy thányadmagammal használok egy akasztót? Vegye tudomásul, hogy itt nem tűrjük az ilyen pökhendi, lázító beszédeket! Itt finom ruhadarabok között van! Itt mindenki valódi selyemmel bélelt! — Kórom, kórom! — hebegett a Lódenkabát — hiszen magam is selyemmel bélelt volnék! Hogy jutna cszembo lazítani? Én csak azt reméltem, hogy ha már ilyen szerencsétlenül jártam az egerekkel. .. — Az egészen a saját ügye! — kiáltott közbe a Fehér Frakk Mellény, a Frakk fiatalabbik fia. — Talán mi küldtük önökre az egereket? — Ez igaz, — gondolta a Lódenkabát, de azért nagyon elszomorodott és szinte önkénytelenül felsohajtott: — Van önöknek szívük? —• Erre nem is érdemes válaszolni, de megnyugtathatom. hogy van, — felelt rá maga a Frakk. — A
