Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-09-01 / 1. szám
4 AZ ERŐ 1924. szeptember hó. múltban számos estélyen, szinielőadáson, bálokban szerepeltem egész családommal, amelyeknek egész jövedolmét az önökhöz hasonló szegények kapták. De engedjem mog, más a jótékonyság, más a családi otthon! Ezt nem engedjük megzavarni .soha! És most — mondta mosolyogva — talán fejezzük is be ezt az igazán kellemetlen vitát! — Ezért érdemes volt feláldozni magad! — sziszegett a Lódennadrág. — Hát van igazság a földön?! — Ne búsulj, lelkem! — vigasztalta a férje. — Csak egylüitt maradhassunk, majd elviseljük ezt a nyomorúságot is. Hadd dölyföskedjenek ezek! Ők is csak odakerülnek a végén, ahová mi, a papirgyárba. Ott egyformán bánnak mindnyájunkkal, akár pamutból, akár gyapjúból szőtték! •— Lássa, ez már okos beszéd! — szólt oda a Városi Bunda. — Ez a gondolat erőt adhat a szenvedések elviselésére. De ne akarjon olyan társaságba törekedni, ahova nem való! ■— Oh, bár csak visszatérhetnénk! — zokogott csöndesen a Lódenikabát felesége, meg a többi asszonyok. Ez nagyon szomorú volt, hanem a régi lakók nem sokat törődtek vele. A Pepita Nadrág azt indítványozta, hogy folytassák $ beszélgetést ott, ahol elhagyták, amikor az előszoba-szekrény menekültjei betolakodtak; és a többiek örömmel egyeztek bele. — Igen, igen! Halljuk a Kegyelmes Urat! Ő következik! — kiabálták és még a Frakk felesége is magához. tért. Illatos selyemzsebkendőt húzott ki a zsebéből és a szájához szorongatta. — Nem bírom ezt a szagot! — nyögdécselte. —Irtózatosan fáj a fejem. Dg az Angolkockás már belekezdett a beszédbe. 7— Írországban születtem —eh hm—-, ahol smaragdszínű réteken fehér birkanyájak legelésznek . . . hm . . . ■— Milyen szemléltetően beszél! — olvadozott.a Pepita Nadrág. — Szinte látom a kis fehér bárányokat a zöld füvön! — Valóban, bámulatraméltó ékesszólás! —- bókolt a Rövid Tavaszi Felöltő is. — Eh—hm—. Nos, tulajdonképen nem erről akartam beszélni! — folytatta az Angol Kookás. — Arra szeretnék rámutatni, hogy születésem óta a világ nagyon megváltozott. Én, pedig jó megfigyelőnek tartanak, még nem láttam azóta igazi, meleg napfényt. Bonus, esős, szeles lett a világ! Ehhez kellene alkalmazkodnunk mindnyájunknak. Krhm! Ez a jövő irányzata és ez az én meggyőződésem is. — Csodaszépein beszéltél, Kegyelmes Uram! — lelkendezett a Rövid Tavaszi Felöltő. — Bár ami a napfényt illeti, talán tehetnénk némi engedményeket. Én például . . . — Pardon, hogy közbevágok! — szólalt meg kedves, behízelgő hangon a Frakk. — Engedd meg, Kegyelmes Uram, de én úgy találom, hogy a jövő az estélyi ruhák zászlója alatt közéig! Számtalanszor volt alkalmam elhagyni otthonunkat, de sehol, soha napfényt nem láttam. A napfény végleg eltűnt a földről. A jövő a miénk, az estélyi ruháké és így, bármennyire fáj, ellent kell mondanom mindenkinek, aki ezt be nem látja. —■ Nos, a kérdés még nem ennyire érett! — vette át a szót a méltóságos külsejű Szalonkabát. — Én úgy láttam, van napfény is! Persze ideje válogatja! Dönteni még nem lehet egyik irányban sem. A jelszónk csak egy lehet ma: várni! — Ugyan mire várni?! ■— mordult fel a Városi Bunda. -—• Őmagyméltósága, az Angol Kockás igen helyesen körvonalazta a helyzetet, bár a jövőt én még élesebben látom a vastag, nehéz, hogy ne mondjam: prémes ruhadarabok felé haladni. Őnagyméltósága enyhítette a valóságot, amikor borús, szeles, esős időről beszélt. A tény az, hogy bármikor menjek is ki az utcára, nem látok egyebet, mint havat és jeget. Hó és jég, jég és hó! Ez a valóság és ezért kell kertelés nélkül a vastag ruhák irányához csatlakoznunk! Magyar kíncsleletek a bécsi múzeumokban. A magyar napilapokban időnként visszatérő híreket olvashatunk azokról a tárgyalásokról, melyeket liquidációs tárgyalásoknak szoktak nevezni s amelyek a volt osztrák és magyar monarchia közös javainak, valamint az uralkodóház állami tulajdonba került értékeinek a két állam: Ausztria és Magyarország között való megosztása céljából vannak folyamatban. Ezeknek a tárgyalásoknak igen fontos pontját alkotja a régi császári gyűjteményeket magukban foglaló bécsi Művészettörténeti és Természettudományi Múzeumokban elhelyezett rengeteg magyar anyagnak hazánk számára való visszaszerzése. Vannak bizonyára az „Erő“ olvasói között is számosán, akik végigjárhatták ennek a két nagyszerű bécsi múzeumnak termeit s bizonyára álmélkodva látták azt a nagy gazdagságot, amelyet a magyar földről odakerült régészeti leletek és egyéb műkincsek képviselnek ezekben a gyűjteményekben; s talán föl is merült egyesekben a kérdés, hogyan került ez a tömérdek magyar földről származó kincs Pécsbe, miért nem inkább a magyar nemzet tudományos kincstárait, a magyar múzeumokat gyarapítják ezek az értékek? Nem lesz talán időszerűtlen, ha a magyar kincsleletek Bécsbe kerülésének módjait, továbbá ennek a világszerte híres gyűjteménynek a történetét megvilágítjuk kissé a magyar diákság előtt. A múzeumok mindenütt a világon magánemberek gyűjtési szenvedélyének köszönhetik létrejöttüket. Az európai nagy gyűjtők között a legelső helyet foglalja el a Habsburg-család, melynek kiterjedtsége, a hatalmuk alá tartozó országok műemlékekben való gazdagsága jó alapul szolgálhatott egy hatalmas családi gyűjtemény létesítéséhez. I. Ferdinánd királyunk, akinek Szapolyai Jánossal, majd a gyermek János Zsigmonddal, illetve ennek gyámjával, Fráter Györggyel vívott küzdelmei a magyar királyságért a történelemből jól ismertek, volt ennek a
