Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-09-01 / 1. szám
20 AZ ERŐ 1924. szeptember hó. három éves ábrándjaimba beleszövődött egy velem egykorú, szőkehaju leány képe, akinek kerek Biedermayer-kalap volt a fején. Én — talán ez nem is illett egy 13 éves kis diáktól — az ajkát szemlélve megállapítottam, hogy piros és a világ 13 éves hölgyeié között a legparányibb. Hát még a haja! (Ősz volt, hosszú, aranysárga ősz.) Az ősszel aranysárgán csillogó falombok képe villant felém hajáról és Tokaj nedűjének ezeréves fénye csillámiott hajszálai élén. Egymáshoz közei ültünk és így alkalmam nyílt őt apró cselekedetekkel szolgálni. Mindig kijavítottam a nem jó vonalakat. És ő mosolygott. .. Nagyon romantikus volt. Tartott két hónapig. És azután következett két korszak, mely nagyon gyászos volt. Az egyik a forradalom, a másik a magány korszaka. Ö, tudniillik, kilépett a festőiskolából és így nem láttam két hónapon keresztül. Isten veletek, művészi ambíciók! Bizony, ebben az időben nagyon megváltozott a kedélyem. Az önképzőkörben a legmunkásabb tag voltam. Mint a hibák és bűnök ostorozója és a becsület, a cserkészi szeretet, hazafiúi kötelesség s a többi prédikátora szerepeltem. A nagy bölcset mimelő, úgynevezett koraérett komolysággal pattogtattam a frázisokat és csak úgy visszhangzott az öreg rajzterem, (itt tartottuk a gyűléseket szombat délután), amikor kivágtam a morált. Képzelni lehet a kör m. t. tagjainak meglepődését, amikor az eddigiek helyett pajkos diáktörténetekkel álltam elő, amely falrengető hahoták mellett adatott elő. Tehát kellemes csalódás: ostorcsapások helyett hízelgő símogatások. Azután következett a romantika utáni vágyódás, de havaserdő járása, bolyongás, merengés és hasonló szamárságok csak nem akarták meghozni a romantikát. Egy nap öles plakátok hirdették városszerte a tánciskola megnyitását. Éreztem, hogy ez az, ami visszaszerzi a romantikát. Beiratkoztam az iskolába. Nem is lepődtem meg azután, mikor Ö mosolygott felém a terem túlsó sarkáról. Ez a mosoly! így mosolyoghatott Andersen hárfás jégtündére. (Künn dühödt hóvihar volt. Benn halk zongora.) Az ő mosolyából a tél halvány, jegen-havon csillanó napsugara sugárzott felém. Mondom, a tél jutott az eszembe, ha rám mosolygott. Nagyon szép volt és fehér, végtelenül fehér. így mosolygott még három hétig rám, de a próba-bálra már nem jött el. Azután nemsokára olvadt. Jöttek napsugarak, elmentek zuzmarás jégoszlopok. Azután verebek ugrándoztak a porban és kemény rügyecskék pattantak szét, útat nyitva félénk zöld leveleknek. Azután egyszer — vasárnap volt, templomból jöttünk — találkoztam vele. Belepirultam a köszönésbe. ő ismét mosolygott. De fehérebb volt a hónál is. Mikor elment mellettem, úgy rémlett, mintha ez a mosoly már nem a tavasz, az ébredező élet mosolya lett volna, szemének világa nem tavaszi nap sugára, arcának fehérsége nem kék égre rajzolódott bárány-felhő. — Tudja Isten! miért? Az ősz jutott újra az eszembe, a halál Tavasza.... Pedig oly szép volt! Kis, kerek Biedermayer-kalap volt a fején. •* — Meleg volt. — Végtelen magasra röpültek a gólyák. Fecskék hasították az illatos levegőt.. . Szobánkban virágok voltak; visszavonhatlanul tavasz volt... Festettem. Öcsém hegedűn kisérte egy, kis lány kurucnótáját, künn. Benn másodmagammal voltam. Az én kis húgom hangját hallom künn, — ajtónyilás — majd a szobában: — „Zoli!... meghalt... ö meghalt...“ Egy szót sem szóltam, de ijedtemben az ecsetet végighuztam a készülő képen. Majd megfúltam, de azért el nem árultam volna magamat. Nem sírtam, csak nagyon lassan felálltam és eszembe jutott az utolsó mosolya, az a tavaszi, melyben a fagyos, halálos tél előjele csillogott... . — A képet aztán soh’ sem fejeztem be. Dienes István, Nyíregyháza. Az új rákosí országgyűlés* — Harmadik ülésszak. — Az új rákosi országgyűlés, kedves új fiúk, Az Erő parlamentje s mint ilyen, örömmel és szeretettel üdvözöl benneteket új tagjaiul harmadik ülésszakának megnyitása alkalmából. Mielőtt az eddigi ülésszakok tárgyalása menetéről és eredményeiről számot adunk előttetek, — mondjuk így hivatalosan — a jegyzőkönyv hitelesítése előtt megnyitó gyanánt szeretnénk tudatossá tenni számotokra azt, amit ösztönszerűen úgyis éreztek, tudom, mindnyájan: hogy mi a .célja tulajdonképen, miért van? Ha megkérdeztek bennünket, öregebbeket, valamimivel előttetek járt diákokat egykori diákéletünk felől, — ha valaha megpróbáltátok, tapasztalhattátok, — be nem akar állni a szavunk. Rengeteg sok emlékünk ébred föl, egyszeribe tömérdek mondanivalónk támad. De ha figyelmesebben szeditek begyre ezeket a becses közléseket, furcsa mellékízük talán hamarosan eszetekbe juttatja, hogy köriilöttük-mellettük valami még sincs rendjén. Olyan ez a mi diákéletünk, mint szép, tarka szentivánéji álom, amit jómagunk is félig révült, ábrándos, öntudatlan lélekkel tántorogtunk végig. Senki sem tudja közülünk megmondani : mit csinált az alatt a nyolc év alatt, legfeljebb azt, hogy mit csináltattak vele. Nem volt a mi diákéletünk igazi diákélet, mert nem voltak elvei, nem volt módszere és főleg nem volt célja. Vagy belenyugodtunk a parancsokba és megtanultuk a latin nyelvtant minden igaz meggyőződés nélkül, vagy nem nyugodtunk bele, akkor, mint a törvényes rend örök ellenzéke: a betyárok éltünk holmi puskázó, számító, meglapuló életet, a tantárgyak törvényes rendje ellen opponáló szegénylegényei a tanárok és jórendű tanulók államának. Vagy pedig láttunk magunk előtt valami betlehemi csillagfélét s
