Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1924-09-01 / 1. szám

1924. szeptember hó.

AZ ER Ő

21

akkor, mint magánemberek, de nem mint diákok, olvastunk össze egy csomó technikai könyvet vagy hegedülgettünk órahosszat, ha ugyan a többi cétusbeliek megengedték. Éreztük, de nem tudtuk, mit jelent diáknak lenni és nem hittük el komolyan, hogy a ’diákélet nem az élet gyakorló iskolája, hanem maga az élet. Egy bizonyos fajta 10—18 éves gyereknek és fiatalnak az igazi, valóságos, nehéz, kedves, egyetlen élete.

Azt az egyetlen értékes tanulságot adhatjuk nektek, hogy ti már ezt ne csináljátok ugyanígy utánunk. Ne nyugodjatok bele, hogy úgy élitek a magatok diákéletét, mint a fák és füvek a maguk növényéletét élik: elhullatja a magjukat valaki vagy valami; kikeltek, vannak és nőnek, öntudatlan, aikarattalan megtermői annak a gyümölcsnek, amit a végén mégis hoznak. Ti már akarjatok diákmódon élni. Legyetek hűséges és gondos megfigyelői annak az állapotnak, amelybe sokszor nem is a magatok jószánta, hanem idegen erő helyezett vagy éppenséggel sodort benneteket s aztán legyetek a törvényhozói: formáljátok, irányítsátok ti miagatok, ha úgy látjátok jónak. Tisteljétek kereteit, a lehetőségeket, melyeket e kereteken belül nyújt, hagyományait, levegőjét, de legyetek modern lélekkel mégis úttörői a fejlődés ezutáni utján, mert csak az az élet, ami előretör.

Most pedig hadd adjunk számot tavalyi és harmiadiévi ülésszakunk menetéről és eddigi határozataink felől.

I. Érdemes-e tanulni?

Ezt a kérdést a mai magyar élet vetette fel a diákság előtt. Hiszen — különösen a világháború óta — minden, de minden azt kiáltja a diákok fülébe, hogy nem érdemes. Mennél többet tanult valaki, annál kevesebbre viheti. Egész életét tisztességben eltöltött, magas állást viselő, felelős helyen őrködő embereknek nincs meg a mindennapi betevő falatjuk, sőt még az úgynevezett praktikus, kereső pályán, különösen a kereskedelmin is, úgy látszik, mintha a szakszerűség, a hozzáértés csak akadály volna vagyonszerzés közben. A kontárság szemtelen merészsége, mintha foeváltabb eszköznek bizonyulna. S nincs ma jó dolga senkinek, osak a falusi paraszt lakik jól egész Maradék-Magyarországon.

Az új rákosi országgyűlés nem tagadta ezt az állapotot, de nem is azonosította magát vele. Foglalkozott a kérdéssel úgy, ahogy a közvélemény fel szokta vetni: a dolog praktikus oldaláról tekintve a kérdést. És megállapította, hogy a helyzet tagadhatatlanul olyan ugyan, mint ahogy a közvélemény látja, de beletörődnünk, elhelyezkednünk benne még üzlctnk sem olyan jó, amilyennek látszik. Nem pedig azért, mert a helyzet nem végleges, tehát elhelyezkedni sem lehet benne véglegesen. Átmeneti helyzet, balkáni állapot, amelynek vége szakad rögtön, mihelyt a normális állapotok be fognak állani. Normális állapotok között pedig a kontár megint a rövidebbet fogja huzni.

A butaság nem viheti előre a világot, mert idáig mindig a bölcseség vitte előre s ezután sem lesz, mert nem is lehet különben. Tanulni, vagyis tükéletesbbnek lenni, végső fogalmazásában: bölcseségre szert tenni, mindig érdemes lesz. Ma is az, ezután is az

lesz. Az új rákosi országgyűlésnek ez a határozat« egyhangúlag hozott határozat.

Hangsúlyozott azonban az országgyűlés valamit, ami szintén elüt az eddigi általános magyar közvéleménytől. Mihelyt normális viszonyok közé jutunk, megint lealkonyul a kontárok szerencsecsillaga és megint a tanult embereké a vezetés. Értsük meg jól: a kontároké alkonyul le és a tanultaké hajnalodik meg. Tehát: nem a parasztoké alkonyul le és.nem az érettségizettekké hajnallik meg. Az országgyűlés határozott különbséget lát parasztok és kontár parasztok, bankárok és kontár bankárok között. Nagy hibának látja, hogy a középiskolába járókat' általában különbeknek szokták tartani az iparosoknál és földműveseknél csak azért, mert odajárnak. A diákparlament a maga részéről nem szeretné az értékes elemet sehonnan se elszívni egy ilyen téves társadalmi Ítélkezéssel s kimondja, hogy pályaválasztásnál a hajlam legyen a döntő, az értékelés alapja pedig: a hozzáértés. Vagyis: mindenkinek érdemes tanulni, de nem mindenkinek gimnáziumban.

Nézeteltérés csak egy ponton mutakozott s ezen az egy ponton aztán parázs polémia is keletkezett. A hajlamokról és a csak egy bizonyos hajlamot szolgáló gimnáziumról folytatott eszmecsere közben felmenüit és pontos meghatározást követelt: az elméleti és gyakorlati ember képe,'no meg az élet gyakorlatiasságot követelő sürgés-forgása s itt a vélemények megoszlottak.

Egyrészt nehányan úgy látták, hogy tanulásra csak az elméleti embertípus alkalmas s az életformák tökéletlenségét okolták azért, ha a szerintük nem olyan értékes, praktikus ember mégis jobban érvényesül. Másrészt mások rossz néven vették emezektől, hogy külömbséiget tesz a kétféle ember között s a maguk részéről arz élet nevében sürgették már tanulásközben is a gyakorlati szempontokat.

Szerintünk a nézeteltérést az okozta, hogy azok a fogalmak, melyeik körül a vita forog, megbeszélésközben nem tisztázódtak eléggé. Nem látjuk mai napig sem tisztán ezt a bét kérdést:

1. Mi különbség a diákéletben elmélet és gyakorlat, szellem és anyag, elvont és konkrét között?

2. Mit értünk tanulás közben gyakorlati, hasznos, praktikus, életrevaló fogalmak alatt?

Mert csak aki ezt a két szempontot tisztázta, szólhat érdemlegesen hozzá ehhez a két gyakorlatilag is igen fontos kérdésihez:

1. Ki hol legyen diák? (gimnáziumban, reálgimnáziumban, reáliskolában, szakiskolában, gyárban, mesternél, az apja mellett?)

2. Ki-ki ott, ahol van, hogy készüljön az életre praktikusan, hogy később kon társág vádja ne érhesse?

Véleményünk szerint végleges döntés előtt ezt a két kérdést még tisztáznunk kellene.

Addig is, míg eddigi működésünk ismertetését októberi számunkban folytatjuk és befejezzük, kiírjuk tárgyalásra ezt a két kérdést:

1. Van-e elméleti és gyakorlati ember diákszempontból?

2. Mi a praktikus és mi nem az, tanulmányaink rendjében?

Kérjük és várjuk a hozzászólásokat.