Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-05-01 / 9. szám
194 AZ E R ft 1925 május hó. Tavaszi fény. Hitted, hogy eljön? Nézd: a barka várta s pikkely-páncélba rejtett titkait első csókjára ég felé kitárta. Zöld-sárga szárnyú könnyű röptű lepke erdőmélyből napos tisztás felé szemed kápráztatón szárnyal libegve. A tisztás szélén poszméh dong a fűben; megáll, elindul, nyugtalan cikáz s már látod csíkos potrohút tűnőben. Az ifjúié nap dévajúl kötődik: palástos felhők hódolják körül s velük magát feledve, kergetözik. A réten árnyék s fény derűs borúja suhanva űzi játékát veled és egyre tart víg játék-háborúja. Míg végül újra fény hull fűre, fára, halvány arcodra szikrát szór a nap s pirosra csókol támadó sugara. Szőllősy István. Ifjabb Gulliver csodálatos kalandja. Irta: SZIRMAI ANDOR. — Kivágják a nyelvét. — De miért, miért? Hát emberek ezek? — Nem. Kern emberek. Tudós ember-gépek. A városban már mesterséges embereket is készítenek. Vegyi úton. Holnap is jön egy csapat, majd meglátja. Hevesen húzott magával egy kútszerű nyílás elé, ahonnan lépcsőfokok vezettek le valami borzasztó sötétségbe, végtelen mélységbe. Beletekintettem. Alig hallhatóan furcsa, tompa zuhogás hallatszott fel. — Látja? Ide mennek. Ott lent és arra a nagy hegyek felé mind a föld alatt dolgoznak. Mesterségesen készült emberek és azok a munkások, akiket büntetésből leküldenek. Itt vannak lent a légkamák, levegőszivattyuk, melagraktározó gépek, sok minden. — Volt mar lenn? — kérdeztem. — Nem. Aki ide lemegy, az már többé nem jön fel soha. — Kérem, maradjon még. Beszélgessünk. Csak mi ketten. Senki se látja és hallja. Mondjon el mindent. Hogyan lehet innen elmenni ? Hová ? A mimika» hátraszegezte a fejét. — Soha és sehova sem. Megindult. Alig néhány lépés után a kopár földön az aranykövecskék közül megint reám mosolygott egy szál ibolya. Lehajoltam. Társam rémülten rántott vissza. — Mit gondol? Ne merje letépni! — Miért? — kérdem meglepetve. — Egy embert már halálraítéltek ezért. Nem szabad a virágot szeretni, mert ezzel felébredhet az emberekben az érzés. Tegnap történt a másik telepen. Egy ember letépett egy ilyen világot, megszagolgatta és gyönyörködve nézegette. Ma reggel a tanács kivégeztette, mint az államrendre veszélyes embert. Gépiesen nyúltam a zsebembe és kivettem az előbb leszakított kis ibolyát. Egy darabig elgondolkodva a kezemben tartattam, aztán elengedtem. Lassan lehullott két aranykövecske közé. Egy könnycepp esett rá a szememből, aztán lehajoltam, egy másik aranykővel befedtem szépen, mintha sírboltot készítettem volna, amelybe a kis virággal el van temetve minden emberi érzés: öröm, boldogság, fájdalom, szeretet. — ön sír? — nézett rám bámulva a munkás. Akkor ön ember! Egyszerre nyúlt egymás felé a kezünk s amint összekulosolódtak, éreztem, hogy ebben a lélektelen, borzalomig tűikül túráit országban megtaláltam egyetlen barátomat és segítségemet. Szótlanul, szomorúan tértünk pihenőre. 9. A szökés terve. Borzalmas jövő állt előttem. Kivágják a nyelvemet. Ez a kegyetlen érzés nem hagyott aludni. Lassan kimentem a ház elé. Még boi’zasztóbban hatott rám a halotti csendesség. Úgy látszik, ebben az elátkozott országban még szellő sincs. A csillagok is csak elmosódó kis pontoknak látszottak s csak a Hold világított egyfomán békés, fehér világossággal. Egyszerre összerezzentem. A föld alól tompa morgás hallatszott. Földrengés, gondoltam az első pillanatban. A mozgás lassan a messzeségbe veszett, majd áthúzódott a felhőkbe, amik mind sűrűbben tornyosultak felettem. Egy-két csepp eső hullott az arcomra. Hála Isten! Ez a természeti tünemény mégis megmaradt itt is. A következő pillanatban olyan hatalmas vihar tá
