Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-05-01 / 9. szám
1925 május hó. AZ ERŐ 195 madt, amilyent még nem láttam. Irgalmatlan eső zuhogott körülöttem, az ég- hatalmasan bömbölt. Lefutottam a ház előtti téren álló sziklához s felkapaszkodtam a tetejére. Levettem a kalapomat, mintha templomban lennék, arcomat egyenesen felfelfelé fordítottam, hogy az áldott eső rázulioghasson. Hangot hallottam! Hangokat ebben a néma országban! A természet hangjait: esőzuhogást, égdörgést. Sokáig álltam így a sziklán, míg csak el nem vonultak a süirü felhők. Sokáig elnéztem, amint még egy-egy hatalmas esőcsepp nagy loccsanással hullik a kis tócsákba, a növények óriási, húsos leveleire, vagy szikrázva porlik szét az újra tündöklő holdfényben az aranykavicsokon. Lemásztam a szikláról és nagy meglepetésre barátomat találtam a szikla alatt. örömmel fordultam hozzá: — Hallotta? Esett. Szomorúan legyintett a kezével. — Mesterséges vihar. Elektromágneses eső. A földalatti légkörlecsapoló gépek csinálják. Ezen a földön soha nem esne. Az itteni tudomány a földmágnességen és a Levegő villamosságán alapszik. Az emberek gondolkodását, beszédét mind ezek szabályozzák. A temérdek gép, a földalatti gépvilág annyit elvonnak a természettől, hogy szükséggé válik magának a természetnek is a szabályozása. Le kell hát a légköri nedvességet időnkint vezetni. Mesterségesen lecsapolják. Egyébként minden elpusztulna. — Jöjjön, — szóltam. — Üljünk le. A szikla egyikkiugró. székforma arany tömbjére magam mellé húztam. — Mondja. — folytattam -— meddig tart ez? Semmit nem értek azokból, ami itt van. Emberek közé akarok menni. Hazámat akarom látni. Embereket, fiatalságot akarok látni, erdőket, mezőket, virágokat. madarakat. Képzelje el, mi ez nekem? Megőrülök itt. Barátom hevesen közbevágott: — Menekülnünk kell. Érti? Meg kell szöknünk, önnel megyek, ott, nyugat felé van Utópia. Boldog, békés ország. Csővasut visz a tengerig. Azon túl van Utópia birodalma. Ha el tudnánk lopni a telepfőnök sürgönykészülékét, légsürgönyt küldhetnénk oda, ahonnan értiiimk jönne a léghenger s azon elszökhetnénk. Utópiából sokszor jön a tengerpartra ilyen lég henger, amelyben ezeknek a növényeknek a magvait szállítják ide. A tengerparton száll le, mert tovább nem jöhet. Ha nem sikerül ellormi a sürgönykészüléket. a csővasuton el kell jutnunk a tengerig, ahol azután elrejtőzünk s bevárhatjuk a magszállító léghengert. Itt nem maradhatunk. Vigyáznunk kell, hogy gyanút ne keltsünk, kivégeznének bennünket. Holnap is lesz kivégzés. — Kivégzés! — kiáltottam elborzadva. —- Hallgasson meg! Azt a munkást végzik ki, aki a zúzógép mellett öntől a második volt. Tegnapelőtt a telep főnök szolgakutyájával játszott. A kutya hízelkedve fogadta a játékot és négy lábára állva játszadozott a munkás körül. A kormányta n ács a munkást és a kutyát halálra Ítélte. — Ezért? — Ezért. Itt nem szabad semmiféle emberi érzésnek felébredni. Ha tudnák, hogy én beszélek... hogy majdnem annyit tudok, mint ők . . . — De hát mondja meg, — szóltam — hogyan szabadult meg a borzalmas nyelvkivágástól, miért tud többet, mint a többiek? — Egyszerűen kifelejtettek. Nragy tömeg embernek vágták ki akkor a nyelvét, kicsinyeknek, nagyoknak, mert sokam vannak, akik felnőtt korukban kerülnek ide büntetésből, mint én. Tízéves koromban már a tengeri denevér-biologiai állomás kísérleti tudósa voltam. Megjegyzem, hogy itt csak egyfajta denevér vtan. Egyik napon egy társam örömmel tükrözte rám gondolatát: újfajta denevért fedezett fel. A denevért megvizsgáltam. Közönséges állat volt, olyan, mint a többi. — Nem, — válaszoltam — ez rendes, egyszerű denevér. — Hát nem látja. — felelt a tudós — hogy az egyik szárnya egy ezredrész mikronnal rövidebb? — Nem. Nem látom be. hogy ezért új fajnak nyilvánítsuk ezt a denevért. A tudós éktelen dühbe jött, a kormánytanács beszüntette további kiképzésemet és ideküldött. — Ezért? Ilyen csekélységért? — kiáltottam elbánni 1 via.- Ezért. Hanem maradjunk a szökésnél. Sietnünk kell. Ha bárom munkanap alatt nem sikerül, kivágják a nyelvét. Elborzadtam. Mi vár rám, mi lesz velem? Ki. A mesterséges emberek. Hajnalodott. A félhomályos szürkeségben az üvegépületek tetején gyors egymásutánban sötétpiros fényhullámok villantak fel, majd zöldes fény reszketett át az egész telepen. Társam ijedten ragadta meg a karomat. — A törvényszék jele. Az Ítélő törvényszék van itt. Kihirdetik a halálos Ítéletet. Kétségbeesve ugrottam fel. — Gyorsan, gyorsan, — szólt. - Az itéletkihirdetésnól jelen kell lennünk. A fényjelek ogyre ismétlődtek. Mire az üvegházak előttem még ismeretlen részéhez értünk, az egész munkástábor halotti némaságban már összegyülekezett. Egy hatalmas, lépcsőzetes emelvényen néhány ■rettenetesen öreg ember ült. A közepén ülő kezében megvillant valami pálcikaalakú fémyesség, mire háromszor ismétlődve, két-két zöldszínű fénysugár villant a magasba. Az öreg ember beszélni kezdett. Minden szónál a feje körül fénykor támadt, ha elhallgatott, a fény is kialudt. — Beszél. Hallja? Beszél! — súgtam barátomhoz.
