Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-09-01 / 1. szám
1924. szeptember hó. AZ ERŐ 19 Nyári viharvárás falun. Ijesztő szőni/ az égen: tinta-felleg. Viharok átkát rejti méhe mélyen. Félő felhő-fodor éj teste mellett Gomolyg, rohan kísérletes fehéren. Villám Isten fújja zord égi kürtjét, Remeg, sáppad belé a földi élet. Bús föld-ember sirasd munkádnak üdvét. Leostoroz a bosszuló Ítélet. A falu félve néz a messzeségbe, A gazda lelke ott sír földje táján. Nincs irgalom, hát gyilkos, vészes égbe? Fut a vihar, mint mesebeli sárkány. A síkot messze fehéren takarja Felhő-könnyeknek sűrű lepedője, S a nyári fákat szemfedöbe varrja. Suhog az égnek megbomlott esője. A falu félve néz a messzeségbe, Föld-ember lelke sír bús földje táján. De im egyszerre rákacag szívére Egy diadalmas, békítő szivárvány: Isten-mosoly nyílt ki az Egek arcán ... Miszlay György, Sárszentlörincz. Romantika. Kis, kerek Biedermayer-kalap volt a fején, mikor először láttam.. . Azóta pedig sok-sok esztendő jött és ment el észrevétlenül mellettem. Minden fájdalmas emléken függöny van. S mi nem merjük vakmerőn félrelebbenteni, csak szívdobogva erőlködtünk átallátni rajta. Pszt... vigyázz., csak lassan, hogy ne nagyon fájjon.. . Itt ülök íróasztalunk előtt. A szobában csönd, rideg némaság, amelyben az ember mindent hallani vél, pedig csak füle zúg. Kintről oly módon hallatszik öcsém hegedűjének hangj'a, mint régi spanyol drámák tompa zenéje. Lassú, tinóm mozdulatokkal kotorászok az egyik fiók mélyén (csak lassan... vigyázz... !), keresem az emléket, mely Tőle és Róla maradt. Egy kis darab fekete selyemszalag és egy újságból kivágott gyászjelentés... az emlék. A szalagot az Ö emlékére hordtam titokban, kabátom gallérja alatt és a gyászjelentésen az ő neve áll. Minek leírni egy gyászjelentést! Hisz annyi gyászjelentést olvas az ember egész életén keresztül, egyszer megilletődötten, másszor közönyösen. Es ez is csak olyan, mint a többi: „ . . . fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk“ . . . Hej! pedig nem törik meg mindig a szív, — csak megkarcolódik... És egyszer újra elsimul... De csak vigyázz! .. . lassan .. . hogy ne fájjon ... Öt éve annak. .. Akkoriban hatalmas művészálmaim voltak. Apám, a műbarát, azt kérdezte tőlem egy őszi, verőfényes napon, mikor a tornácon ültünk egy ütt: „— Mondd, Zoli, akarsz-e festő-iskolába járni?“ Újság volt a kezében. Én azzal voltam elfoglalva, hogy magam elé tettem egy tankönyvet és kibámultam messze a kertbe, ahol szomorúsárgán állottak a kert fái, ilyenkor, októberben. Erre a kérdésre azonban hirtelen felálltam és odamentem ősz apámhoz: „— Édesapám, én híres ember szeretnék lenni!“ Apám, a jóságos, csak végtelen szelíden mosolygott, szeliden, mint amily szelíd szokott lenni minden ilyenkor ősszel. És egy hót múlva festőiskolába jártam. A mester nevét nem Írom ki, csak annyit árulok el róla, hogy képzelt tüdöbaja, nagy, rajongó művészete és vakult cilindere volt. Körülöttem fiúk-lányok vegyesen ültek. Előttem egy szőkehaju 13 éves leány ült, aki folyton hátrafordult és radirgummit kért tőlem. Ez volt ismeretségünk első stádiuma. Ö romantikus történetem kis szereplője. Az ő halálát jelentette a régi újság hirdetése. És az én tizen
