Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1925-04-01 / 8. szám

172

A Z E R Ő

1925. április hó.

szavamba. Könnyen megérthető, bár olyan páratlan eset, hogy ön az egyetlen és utolsó, aki ezt megélte. A tengeren menekülése közben vihar érte el és ez a nagy vihar feldobta, felcsusztatta csónakját a. henger felső síkjára. így ért partot. Innen azonban nincs visszatérés.

— De hát kicsodák önök s miért ilyen öregek?

— Mert a fiatalság céltalan. Elveszett idő az, amit a gyermekkorban nem a tudományra fordítanak. Itt ha valaki megszületik, abban a percben már a tudásra nevelik. Összekötik'az agyát egy másik ember agyával rádióbesugárzó készülékkel. így folytatják ezt néhány évig s 5—fi éves korában már mindenki tud mindent. Egyforma tudása van minden embernek, tehát, nincs szüksége iskolára, nevelésre, önnél ezt nem alkalmazhatjuk már, mert öreg.

Megdöbbentem.

— Én? öreg? És ön hány éves az én huszonhat évem mellett?

•— Tizenkettő, — felelt az öreg.

Valósággal lenyűgözött a csodálkozás és most már megértettem a tengerparti öreg furcsa beszédét. Elhallgattam. Kuszáit gondolataimat akartam rendbeszedni.

Nincs fiatalság! Megérthető tehát a sí vár, vigasztalanság. Nincs tanulás. Mindenki mindent és egyformán tud. Ezért öregek hát az emberek már tíz éves korukban.

— És hát — kérdeztem----meddig élnek akkor

itt az emberek?

— Ameddig akarnak, — felelt kurtán az öreg. És hogy elterelje erről a kérdésről —- nem tudom miért — a beszélgetést, hirtelen más tárgyra tért.

— Mit kérdezett még? A kutyát. Beszélt. Persze, hogy beszélt. Nálunk az állatok beszélnek. Ügyes, tudós idomítús az egész. Korbáccsal, kínzással sok mindent elérhetünk, fa, növény, virág nálunk csak tápanyagul szolgál. Nem szabad az emberek szemét gyönyörködtetni, mert ez sok időt elvon és a tudományt is károsan befolyásolja.

— De hát az emberek! Önök! Miért nem beszélnek. Miért e nagy, halotti "esond mindenfelé?

— Nem beszélünk. RSdió'tükörel beszélünk. Ha a homlokunkhoz tartjuk, mindegyikünk tudja a másik gondolatát, azt, amit mondani akar.-— É.S ott... ott kint az a nagy város, — mutattam ki az ablakon. Szédítő! És én, én semmit nem tudok.-— Nem is fogja látni. —

— És a temérdek arany ...

— Arany ?

— Ez az asztal, a szék. Minden. Kint a földön a mázsás aranydairabok.

— Sok van. Jó, erős keménységű. •

Látszott, hogy az arany fogalmával nincs tisztában. Nem ismeri az értékét, ez itt olyan, mint nálunk a tégla, vagy kő.

— Most már annyit tud, amennyire szüksége van. Nem beszélek többet. Pihenjen és később majd átkisérem a szolgákhoz.

— Maradjon! Maradjon kérem. Annyi a kérdezni valóm még...

Elment. Néhány lépést tettem az ajtóig, aztán kétségbeesve rázni, döngetni kezdtem. Minden hasztalan volt. Az ajtó még hangot sem adott. Egyedül maradtam.

Lesújtva támolyogtam az ablakhoz, ahonnan elbámulva néztem ki az óriási, néma városra.

Halomra omlott tehát az én világomnak minden

tudománya. A csillagászat, geológia, mathematika, mind, mind hazugság, tévedés és én itt csak egy porszemecske vagyok aki belesodródott ebbe a furcsa, lélektelen, szívtelen, sívár világba.

Kibámultam az össze-visszaságban egymásra torlódó utcákra, miközben az ablak mellett hangtalanul, rémítő sebességgel forgott egy óriási lendítő kerék.

7. A tápanyagkészítő telep.

Felhajtottam az asztalra tett néhány cseppnyi italt s kimerültén ültem le az aranyszékre.

Úgy látszik, elaludtam, mert arra riadtam fel, hogy az öreg ember áll előttem.

— Jöjjön! — szólt. •— A munka tel epre megyünk.

Hosszú folyosókon, útvesztőkön mentünk át. Néha

talán húsz emeletnyi magasságban is voltunk.

— Micsoda város ez? — kérdeztem.

— A főváros. Huszonötmillió lakosa van.

—• És mind, mind öreg ember? Tudós?

Kísérőm nem felelt. Sietve mentünk tovább.

Eddig nem jutott eszembe megkérdezni, de most

hirtelen hozzáfordultam:

— Hogyan tud ön és a többiek angolul?

Nagy szünet után felelt:

— A tengeri áramlatok sok elsüllyedt hajót sodornak partjainkra. A bennük talált könyvekből egyszerűen összeállítottuk az angol nyelvet.

Az üveg-, vagy aranyváros — nem tudom, miképp nevezzem — véget ért. Előttünk hallatlanul magas fal emelkedett.

Kis kapun át a szabadba értünk. Vad, sziklás, kopár volt a táj. Sehol egyetlenegy fa, csak aranykövek, a végtelenségbe vesző aranyos csillogás. Valami hoszszú, véget nem érő óriási cső torkollott a kapuhoz.

— A csővasut, — szólt kísérőm. — Szóljon be.

Amint beültünk a cső belsejében elhelyezett Ids

fülkébe, az ülés alattunk nyomban megindult. Olyan szédítő gyorsan, hogy elkábultam.

Néhány pillanat volt az egész. Megálltunk.

Előttünk megint óriási, vasnak látszó fal meredt a magasba. Kísérőm megkopogtatta a kaput és én újra hallottam a rémületes dörgő hangot, amit már a tengerparton hallottam.

A kapu kitárult. Szabályos táblákba préselt, előttem ismeretlen növények, furcsa színű virágok, egészen kiszáradt gyökérszerű alacsony fák sorfala között mentünk tovább.

Nem kert volt. Nem szemet gyönyörködtető növényzet, valami olyanféle volt, mintha a növények is