Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-04-01 / 8. szám
1925. április hó. AZERÖ 173 mesterségesen előállított gépek volnának. Olyan volt, minit valami komor, halotti pompa az egész. A hátérben óriási iivegépületek csillogtak a napsütésben. A növénytáblák között temérdek ember dolgozott. Nagy kosarakba szedték össze a növények leveleit, virágait. Apró, kis kocsik lendültek keresztül-kasul a levegőben a munkásokhoz és az üvegópületekhez. Meglepetéssel láttam, hogy a némán, hangtalanul dolgozó munkások mind fiatalok. — Hát ilyenek is vannak? — fordultam lcisérömhöz. —- A szolgák. Ezek megmaradtak primitív embereknek, nekik nincs szükségük tudásra. Semmit se tudnak. Ez itt a tápanyagtermelő gazdaság. Az üvegépül etekhez értünk, ahol kísérőmet egy hozzája hasonló öreg fogadta. A nyeles tükrök segélyével gyors 'beszédbe kezdtek, majd kisérőm minden szó nélkül távozott. — Én vagyok a telepfőnök. — szólt a rám bámuló másik öreg. — Amott, abban a házban van a szobája. Figyelmeztetem, bőgj- beszélni ne próbáljon, semmire se menne vele. A szolgák némák, velük csak jelekkel beszélhet. A zúzómiihelybe osztom be. Szolgák sorfala között mentünk végig egy igen magas csarnokhoz. A beláthatatlan nagy épületben temérdek munkás doLgozott hangtalanul, rémítő nagy motorok, halk zümmögéssel járó furcsa szerkezetű gépek között. ■ Itt a helye, — szólt kísérőm. Roppant nagy kalapács emelkedett előttem a magasba, majd hangtalanul leszállt, azután megint a magasba lendült. Minden lendület után növényi nedv csurgóit egy kannásáéról edénybe. Szomszéd társam, fiatalarcú ember, szolgálatkészen ugTott hozzám e jelekkel megmagyarázta, mit kell tennem. Egyszerű munka volt. Mi a préselt nedveket gyűjtöttük, amit légvasut vitt át azután más termekbe. A telepfőnök egy darabig ott volt még, azután eltávozott, figyelmeztetve arra, hogy néhány nap múlva a kormánytanács további sorsomról határozni fog. Nevetséges! Kormány tan ács, egy, egyetlen ember miatt! Úgy látszik, országos esemény volt ideórkezésem. De hát miért? Miért e sok komédia az én csekélységem miatt, aki az itteni szédületes műveltség között csak egy hitvány emberszám vagyok. Most mégis örömmel sóhajtottam fel. Végre! Magamhoz hasonló fiatalok között vagyok! Amint a mellettem álló fiatalemberre néztem, kimondhatatlan szenvedés sugárzott szemeiből. — Néma? — kérdeztem. Rám bámult és kinyitotta a száját. Irtózatomban felsikoltottam. A nyelve ki volt vógva. Mikor látta rémületemet, széles kézmozdulattal nagy kört írt le rámutatva a többiekre. Valamennyinek ki volt a nyelve vágva. Igyekeztem megóirtetni magamat. Valósággal a földre sújtott az elém táruló szerencsétlen jövő. Én is így fogok járni. A szolgáknak nem szabad beszélni s ezért már születésük után egy évre a nyelvüket kivágják. Még jelekkel sem beszélhettünk tovább. Minden öt lépésre munkafelügyelők álltak, hosszú, kampós aranybotokkal a kezükben. A mi számításunk szerint talán déltájban elmehettünk celláinkba, ahol egv-egy csésze tápanyagkivonatot kaptunk. Az aranybutorzatú cellák szerencsére elég kényelmesek voltak, de nem volt időm gondolkodni, mert. zöld és piros színű fényjelek újra munkába hívtak bennrüinket. Munkaközben és egész éjjel azon gondolkodtam, hogyan szökhetnék meg. Ám ezt kivihetetlennek tartottam. Isten tudja, hol lehet a legközelebbi ország, ahol talán másféle vagy hozzám hasonló emberek élnek. Ebben az országban talán ez az egyetlen város. A következő nap is egyhangúan, munkában telt el s rémülettel gondoltam szerencsétlen helyzetemre, még szerencsétlenebb jüvőmre. A második napon azonban megdöbbentő meglepetés ért. 8. A beszélő ember. Munka' után a vasfal mellett sétálgattam s egyszerre a lábam alatt valami lilaszínü virágooskát láttam. Örömömben felkiáltottam. Ibolya volt. Egyetlen szál ibolya. Virág, amilyen nálunk is van, illatos, kedves, ártatlan kis virág. Könnyezve hajoltam le. leszakítottam és zsebembe tettem, aztán szomorúan mentem tovább. Alkonyodott. A nap vérvörös pompával bukott le a távoli begyek mögé, úgy látszott, hogy az egész hegytető vörös lángokban ég. Egymagámban sétálgattam egy kopár szikla felé, azt gondolva, hogy körüljárom s majd egy szabad percben felmászva a tetejére, körülnézek. Csodálkozva álltam meg. A szikla alatt egy munkás állt és az aranykövek felé fordulva, gyors kézmozdulatokkal hevesen kiabált. Emberi hangok! Bár előttem ismeretlen nyelven hangzottak, de rnegdobogott a szívem és feléje indultam. Az ember egyre beszélt. Azt hittem, őrült, mert senkit se láttam, akihez beszélhetett volna. Megrémülve hátrált, amikor megpillantott. — Ne féljen! — kiáltottam rá. — Nem. Nem vagyak őrült, ne gondolja, — szólt hibás angol nyelven izgatottan. Elmondom majd. Ez sok. Ezt így egyszerűen nem érti meg. A rádiógép kezelője vagyok. Nincs kivágva a nyelvem, véletlenül kihagytak. De ne mondja meg senkinek. Most én itt csak beszélgettem. Csak magamban, csak azért, hogy el ne felejtsem. A szolgák között az egyedüli vagyok, akin kisérletkópen egy darabig radiotükrözéet végeztek. 'Sokat tudok. A többieknek nincs nyelve, nem beszélhetnek. Megérti ezt? — És én? — vágtam szóáradatába — velem mi lesz! (Folyt, köv.)
