Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1925-04-01 / 8. szám

1925. április hó.

AZ ERŐ

171

kai, erkélyekkel, amely mind tele volt elsuhanó, elmosódó emberalakokkal. Újabb csarnokok következtek. Itt-ott óriási gépek, kerekek körvonalait láttam elsíuihanni.

Az egész, óriási össze-vissza épített házrengeteg fölé fehér fényben izzó üvegtető borult.

Számtalan ember sietett el mellettünk. Megdöbbentett, hogy valamennyi csenevész, kis termetű éis borzasztóan öreg volt. Mindegyik nyakában aranyzsinóron ott függött a nyeles tükör. Fiatalembert egyetlenegyet se láttam.

Hosszas- út után egy folyosó végén kinyílt kis ajtón át egy szobába értünk. Itt is minden színaranyból volt.

A kísérő öregek, —- most láttam, négyen voltak — szó nélkül kimentek. Odarohantam az ajtóhoz, be volt zárva.

Az asztalra pillantva, aranycsészéiben ugyanolyan földszínű italt pillantottam meg, aminőt az öreg embernél már ittam.

Gyorsan felhajtottam s egyszerre felüdültem. Kíváncsian vártam, mi lesz velem. A hatalmas ablakhoz lépve, óriási nagy tér terült el alattam, számtalan keresztutcával, erkélyekkel a levegőben. Az egész itt is üvegtetővel volt fedve.

Gondolkodni sem volt időm, mert a négy öreg ember néhány perc múlva belépett. Szótlanul intettek, hogy kövessem őket.

A szédítő forgatagban el kábultam, bár halotti csendesség volt. Senki nem beszélt, minden lépés zajtalan volt az előttem ismeretlen anyaggal behúzott talajon.

Óriási motorok, hatalmas, halk eurrogással járó lendítőkerekek össze-visszasága között mentünk tovább.

Magam sem tudom, hogyan, egyszerre egy óriási nagy teremben voltunk. Félkörben padok sorakoztak, hátul pedig izzó, fehér világításban magas emelvényen a terem egész szélességében asztal húzódott végig. Az asztal és a padok aranyból voltak, ami éles ellentétben ál-lt a falak sivárságával. Sehol egyetlen képet vagy szobrot nem láttam, semmiféle díszítés nem emelte az aranyterem komorságát.

A nagy asztal előtt megálltunk. Vagy huszhuszonöt igen öreg, ráncos arcú, kopasz ember ült az asztalnál. Mindegyik kezében nyeles tükör volt, amit szédítő gyorsan emelgettek homlokukhoz.

Ezekből a mozdulatokból is kivehettem már, hogy semmi jót nem várhatok.

— Mit akarnak tőlem? — kiáltottam. — Engedjenek szabadon!

Az asztal körül ülök és a padokban lézengő néhány öreg ember dühösen ugrott fel, a körülöttem álló kísérőim megragadták a karomat.

— Szabad angol állampolgár és katona vagyok! —■ kiáltottam harsányan. — Önök tudnak angolul, hát megérthetnek. Utas ember vagyok, mondják meg, hova jutottam, hol vagyok? Ezernyi kérdés van, amit néni tudok megfejteni.

Az öregek hallgattak. A halotti csendességben majdnem szívem dobogása is hallható volt.

— Nem tudok, nem tutiok semmit megfejteni, — folytattam elcsukló hangon. — Kérem, magyarázzák meg. Senkit nem bántottam, békén akarok tovább menni. Ez nem az én vilgom, haza akarok menni. Feleljenek !

Felelet helyett kísérőim megragadták karjaimat és kifelé vonszoltak.

Beláttam, hogy semmit sem tehetek. Ugyanazon az utón, amelyen jöttünk, visszavezettek szobámba.

Mikor az ajtó kísérőim után bezárult, kétségbeesve dobtam magamat az aranyszékbe.

— Álom. Az egész álom, — gondoltam. — Ez nem lehet igaz. Álmodom.

ti. A magyarázat.

Kis idő múlva egy öreg ember lépett be. Egyhangú, gyorsan daráló beszédbe fogott.

— A kormányzótanács úgy határozott, hogy mi után ön nem képes a mi tudásunk fokára felemelkedni, nem is élvezheti a mi jogainkat. Miután pedig soha sem fog többé a földhenger oldalára visszajutni, de itt a városban sem maradhat, egész életére a szolgai osztályba soroztuk be, mint tápanyag-készítőt. A tápanyag-készítő telepen lesz ezentúl a helye. Addig is, míg odakisérjük, engem bíztak meg, hogy a legelemibb dolgokról felvilágosítsam. Minél kevesebbet kérdezzen, hogy én is kevesebbet beszélhessek.

— Nem tudom ... nem tudok semmit. Mondja meg, mi lesz velem?

Az öreg ember a kezével elutasító mozdulatot tett.

— Azt hiszem, nem sok kérdezni valója lesz, hiszen semmit se fog megérteni.

— Nincs? Nincs kérdésem? — csattantam fel nekihovülten. — Mondja meg hát először, hol vagyok? Milyen rettentő Isten csapása ez az ország? Mi az a földhenger? Miért beszélt a kptya? Miért öregek itt az emberek? Hol vannak a fák, virágok, madarak? Micsoda város ez? Miért van itt a sok arany? Mi lesz velem? Hogyan juthatok vissza hazámba? Mind, mind üagy kérdés ez, kérem, könyörgöm, uram, feleljen ezekre.

Az öreg ember részvétlen. mozdulatlan arccal hallgatott. Majd megszólalt:

— Ultrutópiában van.

— Mi az? Sohasem hallottam. Pedig ismerem a világot.

Az öreg gúnyosan legyintett.

— Ismeri? Akkor igen kicsi a tudása. Tudnia kell, hogy a föld nem gömbölyű’, hanem hengeralakú. Képzeljen el egy óriási hengert. Az oldalain terül el az öt primitív világrész, de a henger felső, síma lapján ezeknél nagyobb világ terül el.-— Hogyan kerültem ide? — kőrdém csodálkozva.

— Én kérdezem ezt, — felelt az öreg.

Elmondottam neki megmenekülésem egész történetét.

— Természetes és egyszerű az egész, —- vágott