Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1925-04-01 / 8. szám

170

AZ ERŐ

1025. április hó.

Az Alföld szélén.

A nagy Alföld szélén van egy kis falu. Minden háza csinos, szép fehér falú,

Szép fehér házakkal rendes házsorok,

Róluk szorgalom és jólét mosolyog.

Magyar ember rakta jó fecskefalál.

Magyar ember lakja, mind régi család, Magyar a beszéde, magyar a hite,

Látszik, hogy nem a szél hajtotta ide.

Arcán a komolyság felhője borong,

Nem a múlt sok gyásza, sem a mai gond. Még az ősi puszták bús végtelenén Árnyalta szemébe a sárga fövény.

Szava lassú, tempós, fontolva beszél,

—■ Csak a könnyű füstöt kapdossa a szél — Úgy érzi, amit mond, azért felelős,

Annál a pecsétes írás sem erösb.

Munkája se lármás, de amibe fog,

Mint tűz, a kezében úgy ég a dolog;

Arat már, mikor a harmat születik, Hajnali harmattól, estszürkületig.

Kél busa kévékből sűrűn a kereszt,

Haragos zöld lombból mosolyg a gerezd,

Bőven terem áldás a munka nyomán,

Szérűkbe alig fér a sok rakomány.

Szép sörény leng lova csillagos fején,

Tele tőggyel tér meg este a tehén,

Sárga tallón sétál fehér libanyáj,

Szőke malacokkal öreg koca jár.

Megvan a szalonna, megvan a kenyér,

Hű szorgalom adja, egy kéz se henyél,

K népnek a hat nap munkára kevés,

De itt a vasárnap, int a pihenés.

Kepének, kapának nincsen sora most,

Ölt ünnepi köntöst, tisztest, magyarost,

S templomban, a zsoltár szent hangjainál Lelke tehozzád kél, mennybéli király.

Mennyei szent felség, te bölcs, te igaz, Homokos határán áldást aki adsz,

Aki megtartód öt, sokszor csodakép,

Őrizd, örök Isten, tiéd ez a nép!

Vargha Gyula.

Ifjabb Gulliver csodálatos kalandja.

Irta: SZIRMAI ANDOR.

5. A kormánytanács.

Ha tudtam volna a kutya nyelvén beszélni, bizonyára áokat beszélgettem volna vele.

De nem tudtam és csak egyszer láttam még, amint reggel öreg gazdájával a szobámba lépett.

Megpróbáltam megsimogatni, de az öreg ember durván eltaszította "kezemet.

—■ Ne nyúljon ihozzá! — kiáltott rám.

A kutya utoljára pillantott rám nedves, hűséges szemekkel, mintha azt mondaná: egyforma a sorsunk.

— Nem szabad az állatokhoz nyúlni, — rikácsolt az öreg —' nem szabad bennük az állati liűség érzését újra felkelteni. Az állatok rabszolgák.

Bámulva néztem rá, aztán kitekintettem az ablakon. Ami legelőször meglepett, a nap szokatlan kicsisége volt, úgy mint a Holdé is. Valószínűleg e miatt az óriási távolság miatt nem láthatók a csillagok.

—■ Készüljön! — szólt rám az öreg. —- A kormánytanácshoz megyünk.

Kezével intett, hogy kövessem. Kanyargó lépcsőkön a ház tetejére értünk. A csodálkozástól megbúvói ten dermedtem meg. Az öreg ember a levegőben felfelé néhány lépést tett és ülve maradt a levegőben.

Én is néhány lépést tettem és szilárd, láthatatlan falhoz értem. Most láttam csak, hogy előttem tényleg van valami, az öreg ember is valamin ül. Az egész valami alig Iáható üvegből készült kocsi volt. Az öreg ember felrántott maga mellé. A levegő szilárd volt. a kezem is jobbra, balra szilárd falba "'ütközött, mintha üveget érintettem volna.

Egyszerre, mint a villám, megindultunk. Olyan szédítő sebesen, hogy semmit se láttam, mert egy pillanat alatt suhant el alattam minden.

— Ali ez? — kiáltottam rémülten. — Legalább egy szót mondjon. Ali ez?

•— Sürített levegő-vasút. Préselt, szilárd levegő, — felelt kísérőm.

Alig hogy ezt kimondta, egy-két pillanat alatt azt láttam, hogy óriási üvegcsarnokok suhannak el alattunk s egyszerre megállunk.

Végtelen, zeg-zúgos, útvesztőkkel tele üvegmezőn álltunk. E fölött újabb csarnokok emelkedtek rettenetes magasságba.

Ami legjobban meglepett, a hangtalan némaság volt, mert a körénk seregiő ugyancsak rettenetesen öreg emberek lépéseinek neszét sem hallottam.

Nem is beszéltek. Csak annyit láttam, hogy mindegyik valami hosszúnyelű tükörfélét vesz elő, azt a homlokára teszi, mire a másik, harmadik és felváltva a többi is. Villámgyorsan jártak a kezeik, a kis tükrök fel- és leszálltak. Azt hiszem, ez pótolta náluk a beszédet.

— Uraim! — kiáltám — hol vagyok? Hova visznek ?

Nem feleltek. Közrefogtak és végigkísértek egy roppant hosszú folyosón.-Úgy látszik, talán lassan mehettem, mert az egyik öreg a kezében levő korbáccsal alaposan a hátamra vágott.

Megtorpantam.

— Mi az? — ordítottam dühösen. — Mit gondol? —. Felemeltem öklömet, de nem üthettem le, mert a másik pillanatban egy éles, kék színű villanás futott végig a karomon és fájdalmasan fel ordítottam.

Hiába volt minden. Sietve mentünk tovább, végig a hosszú folyosókon, amelyből jobbra, balra, ajtók nyíltak. Aztán lépcsőkön lefelé mentünk, majd megint felfelé. Hosszú erkélyes utca következett. Csodálkozásomban megálltam és az erkélyhez hajolva lenéztem. Kísérőim rögtön odább taszítottak újabb folyosóba. Csak annyit láttam futólag, hogy alattam és fölöttem temérdek emelet van, keresztül-kasul szelve átjárók-