Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-03-01 / 7. szám
158 AZ ERŐ 1925. március hó. Minden kemény magyar diákkoponyában fészkelje meg magát ez a jelszó: Külföldre magyar! Nem azért, hogy meneküljön a magyar romok közül s máshol verve tanyát, elvesszen a magyar hon számára, nem azért, hogy hazajővet éretlenül bíráljon, kicsinyeljen mindent, ami magyar, hanem azért, hogy, tanuljon, tanuljon, tanuljon. Minden magyar vezetőembernek — már pedig a diák erre hivatott — tudnia kellene legalább egy idegen nyelvet saját érdeke s hazája szempontjából. A nyelv persze eszköz csupán; inkább felejtse el az ember még az anyanyelvét is, nem hogy két nyelven tudjon becstelen céloknak, hitvány eszméknek szolgálni! Ha én még egyszer kis diák lehetnék, bizony más gondolatokkal eltelve járnék francia, angol vagy német órára, mint valamikor. Ha én még egyszer kis diák lehetnék, fogadom, hogy az érettségi előtt tudnék már annyit angolul, hogy mint egyetemi hallgató, két hónapi külföldi tartózkodás után, értenék mindent s beszélnék folyékonyan, hiba nélkül. És még valamit tennék. . . Cserkész lennék. Az én, már csak azért is, hogy idegenben egy kis magyaros birkapörköltet főzni tudjak. Mert fájdalom, nem tudok. De azért ettem Angliában magyaros birkapörköltet — igaz, 'hogy egy magyar cserkész emberségéből. —• Well! •—• mondaná az angol diák. — Nos! — mondom én, a következőképen esett meg yelem ez a kivételes szerencse. Öregedő fejje) szántam magam rá, hogy Glasgowbgn az egyetemen folytassam tanulmányaimat. Csak annyit mondok, nem röpültek a napok, de csak eltelt már jóformán három hónap, mikor a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség budapesti központjából levelet kaptam, hogy jönnek a magyar kiküldöttok Budapestről, Debrecenből, Szegedről, Pécsről az egyetemekről a manchesteri nagy keresztyén diákgyűlésre, — készüljek én is. Bizonyosan kaptok színes leírást erről a nagyon kedves, nagyon komoly gyűlésről más résztvevőtől is. Én csak azt említem meg, hogy a 2000 résztvevő diák között nem veszett el a magyar csoport. Nem veszett éhen sem, sőt egyszer a manchesteri polgármesternek — Lord Provost a címe —, máskor a manchesteri kereskedelmi kamara elnökének, harmadik napon pedig a hajóstársaság elnökének a vendégei voltunk ebédre vagy háromszázad magunkkal. Jó angolos ebédek voltak, különösen a pudding ízlett. A polgármesteri puddingban olyan illatos, ízletes ananász és egyéb gyümölcs volt, hogy bár nem vagyok költői hajlandóságú ember, messze idegenben is eszembe jut az Iliász és Odissea általatok talán nem ismert egyik legjobb fordítójának a verséből egy sor. Baksay Sándor, a magyar nyelv egyik nagymestere, kunszentmiklósi parochiájának kertjében csodás szép fajalmákat termelt, egy gyönyörű példányt egyik jóbarátjának szánt, persze gyönyörű kis vers kíséretében küldte el neki. A végső sor így hangzott: „Mézíze csiklandja Gyula fiad Ínyét.“ Nos hát, valami ilyesmi volt az a pudding, költő (tolla alá való. Azonban minden múlandó, eloszlott az íz, elszállt az illat s egyik napon ugyan nem pótolta az ebédet. Ezen a’ napon nem volt vendéglátás, ki-ki a saját házigazdája volt. A pénz nemcsak az otthoni, hanem a külföldi diáknál is futóvendég. Két erdélyi Nagy-Brittániában tanuló magyar diák, Pintér József (?) budapesti műegyetemi hallgató s jó magam elindultunk valami olcsó, de jó ebédet keresni. Nem tudom, milyen világ van otthon e tekintetben most, de itt, ilyen kombináció nem reális. Olcsó és jó diametrális ellentétben vannak. Zsúfolva is volt az egyik „étterem“-féle, hát búsan kijöttünk. A cserkész mindig „résen“ van, ezért Pintér cserkésztestvérünk paprikáskrumpliebédet indítványozott. Az erdélyi atyafiak — politikus nemzet lévén — nem vállalták délután fél kettőkor az egy óra távolságra levő szállásunkra a ■gyaloglást. A „Nap“-nál ebédeltek. Elsétálták — röviden szólva — az ebédidőt. — Minek az!? — okoskodott a fiatalabb. — Öt órakor úgyis eszünk! ' Én régi bizalommal viseltetem a cserkésznép iránt, — látatlanban felcsaptam társnak a paprikáskrumplihoz. — Van hazai piros paprikám — bíztatott a cserkész. — Veszünk hagymát, krumplit. Fél négykor ebédelünk! —• Veszek birkahúst, —• lelkesedtem — csinálunk hazai pörköltet. Higyje el, mióia eljöttem hazulról, nem laktam jól igazán — buggyant ki belőlem az őszinte vallomás. Éhesen de ruganyos léptekkel indultunk szállásunk felé. — Hogy’ is hívják angolul a hagymát? Emlékezem, hogy valami „inion“-szerű, dé nem ;,opinion“; az véleményt jelent. Ezt aljgha kérhetünk a kereskedésben. — Nincs a zsebemben a szótáram! — mondja a cserkész. Szerencsére az egyik üzletben kosárban közszemlére -volt kitéve a hagyma, így rámutatva, megvettük a szükséges mennyiséget. A krumpli- a húsvásár is rendben folyt le. Fogalmam sem volt, hol, miben főzzük meg a hazai eledelt, de a cserkész arca bizalmat keltett. Ö „résen“ volt már előző este. Felfedezte, hogy a gázkandalló tetején van egy lángra alkalmas nyílás, amelyen teát főzhettek a diúkinternátus lakói. No lám, mi hárman laktunk ebben a szobában s egyikünk sem fedezte fel, a cserkész csak egy este jött hozzánk látogatóba, már észrevette. —• Hol vesszünk lábast? —• aggodalmaskodtam. — Lábas nincs, de van egy aluminium teafőző! Próbált a lelkiismeretem ellenvetést tenni, hogy zsíros-paprikás étel után hogyan fognak újra teát főzni jogos tulajdonosaik, de hát elhallgattattuk azzal, hogy majd jól kimossuk nekik a „fazekat“. Vígan tisztítottam a krumplit, mint segédszakács; (Szegény jó édes anyámnak a nyári vakációban dehogy segítettem volna ilyesmiben! Én, a gimnazista ! ?) A cserkész hagymát vágott, húst aprított. Majd ment a paprikáért. Addig megnéztem a szótárban a „hagyma“ angol nevét. Nem egészen „opinion“, de hasonlít hozzá: „onion“. Zavart ábrázattal jött vissza. —- Pardon! Tévedtem, Nincs paprikám. Szél süvített be az egyik törött ablakon. Elszállt a képzeletben niár párolgó pörkölt illata. El az illúzió. — No, szép cserkész maga! A takarító asszony zörgött a folyosón. A cserkész kiment. Néhány perc múlva egy kis doboz va-Bírkapörkölt — Manchesterben.
