Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-02-15 / Jókai szám
150 AZ ERŐ 1925. február hó. NAGY EMBEREK GYEREKKORÁBÓL. Útrbmboló fekete ördög, lásd, engem is megátkozott — Rapsonné asszonyom könyörgök: még egyszer add a táltosod! ÁPRILY LAJOS. „Móricz kisasszony“ a betyártanyán. Furcsa alak járt a dülőúton, az országúiról letérőben. Ha nem járna: a távolról neszelő tanyai kutyák tán meg se ugatnák, azt gondolván, hogy madárijesztő. Mert ilyenforma szerzet nem igen jár erre gyalog, egymagában. A várost, Kecskemét hires városát már nem is látni, Gyenes indzsellér úr facsemetéi is alig szürkülnek már ide a sivatag földből, na|gy messziről mutatja csak egy-egy tanyaépület délutáni napverte fehér homlokát. S a furcsa'alak csak bandukol tovább, mintha estig meg se akarna állni a Tiszáig. Fehér cilinderkalap van a fején, a mi fejnek hosszú, tyúkültetőnek szűk s talán csak dohányos börböncének lenne jó, tisztességes magyar helyen. Sötétkék gérokk van rajta, nagy, sárga gombokkal, szines-tarka mellényét veri a csipkés szapodli, de a legpéldább a kockás pantalló-nadrágja, amiből akár sakk-abroszt szabhatnának a városi urak. De ruganyosán lép és vékony sétabot van ia kezében, nádszárú, elefántcsont-gombos. Azért nyugtalanul nézeget körül, mert valamelyik tanyai kutya nem nagyon respektálná a sétabotot, merthogy azok furkőshoz, meg karikáshoz vannak szokva. Fiatal legény a „maskara“-séta, még szinte leánynak látszik, olyan zsenge tejképű, alig pihés, szőke, selymes, fodorított haja belehajlik a vakszemébe a kalajp alól s égszínkék a szeme, tiszta, ártatlanul, felhőtlenül tiszta, mint a mai nyárdélutáni pusztai menny-ég. Mintha kisasszony öltözött volna farsangi maskarának. Vadrózsa-, galagonyabokrok kezdenek ácsorogni az út mellett. Az egyik mellől csak megszólal egyszer egy dohányízű, bunda-zamatú hang: — Hova, hóvá, ifiúr! Megrezzen hirtelen a sétáló s végignézi a legényt. Nem sok jószándékot mutat se a félszemére eresztett csurgószélü kanászkalap, se a félagyára eresztett hetykeállású pipa, se a lappogó üres szürtarisznya, se az asszony hijjáért szégjwnkező szürke „könnyű magyar.“ Aztán meg nem dolgos szerszám van a kezében, hanem furkósbot. Hosszú, vastag, görcsös. Kutyagerinc-ropogtató, utasember elaltató. A kiisasszonyképű ifjú-ember csak hetykén visszavágja : —•. Mi köze ahhoz kendnek. Villan egyet az útonálló szeme, de nem pattog, hanem egész nyugodtan mondja: — Hát csak annyi közöm van, ifiúr, hogy erre nem valami bátorságos a járás egyedül, aztán, ha valami intézni valója van, inkább én elkísérem, nehogy bántani tájnál ja más. A kék szemek furcsán néznek a sötét szemekbe. Valami borzongás fut végig a gyerekemberen, nézi a botot, nézi a legényt, elpirul, meg elhalványodik, aztán megindul vele, hogy vezesse. Hová? Akármerre, emberek közé! Egyszerű, tanyai emberek, magyar emberek közé. Nincs ő neki semmi ügyes-bajos dolga. Csak a fajtáját keresi. A komáromi kényes, nemes úrifiú a Duna—Tisza-közti tanyai népet, a jobbágy-testvéreit. Hogy miért? Tán nem is tudja úgy megmondani, clmajgyarázni. Sok könyvet olvasott már az iskolában, meg azonkívül is. De azt, a mit a szántó-vető nép ajkáról hallott: egyikben sem találta meg. Pedig őt ez érdekli. Ez, a mi még nincsen betűre szedve... A legény csak némán ballag mellette. Rongyos szűre lóg a félvállán csak, félelmetes fütykösét a porban húzza maga után, mint fáradt- gyerek a veszszöparipúját, de a félszcmévcl gyanakodva sandalít az úrfi arcába, mintha a hazugságot akarná meglesni. Furcsálja ezt a „soha nem hallottam“ nézést az Őszinte kék szemekből. De mond egyet: — No, jóval akadt akkor össze az úrfi. Vezetem én olyan helyre, ajhol megtanálja a népet. (S itt már dicsekszik is, fenyeget is, a szem is, a hangja is). Az aztán nép! Az az igazi. Azok tudnák a nótákhoz is, aí meséhez is, a gulyáshoz is, a halászléhez is, az Íráshoz is. No meg, az’úrin éphez is.
