Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-02-15 / Jókai szám
192t>. február hó. AZERÖ 151 És rongyos, elhagyott cserénymaradébok, kukoricaosöszkunyíhók, sívó, homokosbuckák közt vezeti az úrfit valami ákácosba. A jó ég tudja már: mi lehetett valaha ez a rozzant vityilló, amely előtt egyszerre egész sereg parasztembert látott meg az úrfi.. Hanem furcsa parasztemberek voltak ezek. Árvalányhajas kalapjuk mellett, ócska mordályok, flinták a vállukon, fokos a; kezükben. Megvillant az úrfi szeme, de nyelt is egyet. Valahogy úgy érezte magát, mint János vitéz, amikor a betyártanyára tévedt. Egész vidám kedvvel köszönt mégis, mert valami ujjongott a lelkében a találkozásra. Pásztorok, csikósok, halászok, szántóvetők közt járt ő már eleget szállásadó gazdájával, Gyenes indzsellér úrral, de betyárok közé most cseppent először. Ez aztán a romantikus kaland. Hanem hamar lehűlt a kedve mikor egy vén, kegyetlenképű betyár rámordult az öt kisérő legényre:-— Hát ez ki fia-hornya ? — Nem tudom én. Azért hoztam ide, hogy megtudjuk tőle magától, mórt hogy nagyon vizsgálódott a tanyák körül. Osztán valami könyvíőléibe jegyezgetett is magának valamit. — No aki lelke van, akkor hát... — itt nagy lélekzetet vett az öreg, méltót a nagy szóhoz.'amit ki készült mondani, — spicli a kölyök. Spicli, pandúrok kémje... Kötélre vele, nem teketóriázunk. Mint a gondolat, úgy ugrott két betyár a sápadt, leányarcú gyerekember melló. Hanem annak a hangja szinte megférfiasodott, ahogy felcsattant: — Engedjenek el kendtek azonnal! Kend meg, bátyám, hallgassa meg a vendégét, mielőtt akasztatni akar. Megmondom ón magyarán, hogy nem félek kigyelmetektől. Vagy nem magyar emberek kendtek? Mert ha azok, altkor tudják, hogy magyar ember a magyarnak még akkor sem lehet spiclije, ha a másik betyár. Tudom én, miért izgulnak kendtek. Azért jöttem ide, jószántomból, hogy szemtöl-szembe megismerjem kendteket. Ne ezt az úriruhát nézzék rajtam, se a kisasszonyforma képemet. Azt nézzék bennem, hogy magyar ember vagyok én is. Én magyar emberek közé jöttem vendégnek, aki hitványságot tud rólam, álljon elő és mondja a szemembe, úgy, hogy én is a szemébe nézhessek. De aki nem ismer, annak meg nincs jussa ítélkezni. Hiszen azt sem tudják, ki vajgyok ? — Dehogynem, —- szólalt meg egy újonnan jött betyár, aki a ház mögött eddig valami lovakkal- bajlódott, — ha jól nézem, a Gyenes indzsellér úr diákja >az úrfi . . . —— S akkor már kuncogni kezdett:-— Ne csináljatok bolondot, cimborák, hisz ez a ..Móricz kisasszony.“ Elpirult a diák a csúfneve hallatára. De a betyárból már ömlött a szó. Gyones Mihály neve varázsige volt a betyároknak. A város mérnökét áldotta mindenki. Ő ültette be száz- és százezer csemetével a kecskeméti határt. A fa pedig nagy áldás, munkásnak árnyék, utasnak szárnyúk, betyárnak takaró a pandúrok elöl. A közbeszóló betyár meg sokszor látta az indzsellér úrfal ,,Móricz kisasszonyt“ leereszkedni az egyszerű tanyai nép közé, poharazni, adomázni velük. Osak nézte a betyárvezér az izgalomtól hevülő leányképü ifjúembert. Szemével lemarta róla az idegen „kacukát“ s a jó ég tudja, mibe öltöztette: mándliba, gaityába, árvalányhajas kalapba-e, vagy bokorugró szoknyába, piros csizmába, babos kendöbe-e, (hogy a lányos arca úgy igazabb legyen), de annyi bizonyos, hogy most már magyar embernek látta. Mert föllendült bronz-színű, izmos, inas jobbkarján vállig csúszott le a bonyúszájú ing, aztán lecsapott s elkapta a diák tenyerét, belecsapott. — Akkor ember vagy, öcsém! S hogy kimutassa a bizalmaskodását, a miért úrfi létére, ö, a betyár lotegezi. a kulacsért nyúlt s kitekervén ia nyakát, odanyujtotta a lágyult arcú diáknak. — Vendégünk vagy: igyál hát velünk. Hé fiúk. mi lesz avval a báránypaprikással ? S szürke alkonyat lett, mikor Móric diák egy öszszeliajtogatott subán a bográcstűz mellett ülve, hallgatta,. hallgatta a betyárok meséit gyilkos katonaéletről, vesszőfutásokról, szökésről, bujdosásról. S hogy az előőrsök jelentették, hogy „tiszta a levegő“, rágyújtottak a nótára is: „Tarka varnyíl száll a levegőbe, Rossz idő jár a szegény legényre. Hitegetik, megcsalják a lányok, A szerelem a legnagyobb átok.“ Nézett, nézett Móric diák a tűzbe. S nézte a zsiványlmn is méltóságos arcokat. Nem látta a bűnt rajtuk. Csak ai szerencsétlenséget. Ahogy egy-egy venyigecsomót vetettek .a tűzbe s a láng fel-fellobogott, úgy érezte, hogy a lelkében is ilyen tüzet raktak ezek az emberek. Tisztító tüzet. A betyárok kulacsából ivott bor is furcsa módon bizseregtette a vérét. Ugv érezte, mintha titokban szövetségre lépett volna velük, valami misztikus vérszerződésre. Minha ennek az elvetett népnek a dolga is a fajtája dolga, az Isten dolga lenne. És végi gparol ázott valamennyi vél, diákosan, magyarosan, mikor ott hagyta őket. Két legény elkísérte a város határáig. Utána néztek sokáig, amíg csak el nem tűnt a szemük elöl. A cilinder,kalapot még akkor is a kezében vitte, mint a ki valami szent alkalom bucsújárója. Már lebukott a nap s Móricz kisasszony eltűnt az esti árnyékban. A két betyár azonban még mindig látta, a mint visszafordul és nyílt kék szemével, zengő, lágy,
