Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1925-02-15 / Jókai szám

1925. február hó. AZ ERŐ 145 nem jó mulatság a futás, ö csak a parton maradt, onnan kisérte a rohamot. A két ifjú, ahogy belejött a hevélybe, egész mu­latságot talált abban, hogy még kisérőik is akadtak. Csak négyen vapnak, az két férfinak még yatagán­­hegyre is kevés. Mind a kettő gyakorlott korcsolyázó volt; edzett, életerős ifjak. Játék volt nekik a farkasokat hátra­hagyni. A -három fiatalabb csikasz dühödben • szorí­totta a futást a tükörsima jégen, el-eliszamodva s bukfenceket vetve, néha mind a hárman egymáson keresztiül hemperegtek s olyankor összemarakodtak bomlottul, mintha egyik a másikat okolná ügyetlen­ségéért. A vén farkas pedig csak a parton futott min­dig, vagy a part melletti nádasokban, s csak olyankor v-ezette a futást, amikor a Dnjeper kanyarulatot tett. A vén fickó nagy mérnök volt: már tudta, hogy mi ajz a diagonális vonal. Míg a két ifjú a kanya­rulat ívén sikamlott végig, addig ö társait az egye­nes vonalon vezette keresztül; úgy, hogy a korcso­lyázók, mikor már azt hitték, hogy messze elhagyták üldözőiket, azon vették észre magukat, hogy azok is­mét sarkukban vannak; s ismét hozzá kell látni, hogy elhagyják őket. Egyszer ilyen ravaszul éppen eléjük kerültek; no, most megfogjuk őket! — gondolta a négy farkas. A két ifjú hirtelen jobbra-balra vargabetűt csinált Minden élőknek és holtaknak igaz bírája, nagy Isten! Hallgasd meg ez órában a mi könyörgésünket... íme, ragyogó földi pompáival közeledik a te szol­gáid egyikének hamva márvány üregébe, míg lelke ugyanakkor mezítelenül, reszketve, halaványan áll a csillagok határán és bebocsátást kér az égbe .. . Mik vagyunk mi, hogy ilyen fénnyel távozunk a világból? holott a férgek a mi testvéreink s a göröngy a mi anyánk . . . Egyetlen jótettnek emléke jobban világít mi utá­nunk, mint ezer fáklyának lobogásia; ,s a honfiak néma áldása jobban ékesíti koporsónkat, mint min­den címerek és érdemrendek. Óh, én uram, légy irgalmas azokhoz, akik életük­ben az irgalmai nem ismerték soha. Ne kérdezd az előtted reszkető leiektől fölöttébb szigorúan: „ki voltál? ki kisért idig? mi hangzik on­nan alulról utánad?“ Ne engedd a földi párát tovább hatni a föld fel­hőinél; legyen az átok, vagy magapztalás. Te magasan állsz mindazok fölött. Mert ki védné meg, ha nem a te végtelen irgal­mad a föld hatalmasát, midőn dicsőségéből levetkőzve előtted áll és rettentő kérdéseidre felel: — Segítód-e a nyomorultat? — Nem. — Fölemelted-e av, elesettet? — Nem. — Oltalmazója voltál-e az üldözöttnek? — Nem. — Hallgattál-e a kétségbeesök könyörgéseire ?-—- Nem. — Törülted-e le a szenvedők könnyeit? —- Nem. — Kegyelmeztél-e a meggyőzőiteknek? — Nem. — Szeretettel fizettél-e a szeretetért? Jókai hirós diákjai. s a hoppon maradt banda elrohant mellettük; nem tudtak megállani a jégen, saját rohamuk elvitte őket odább, körmeik hasították a jeget, szántottak odább akaratlanul; a két ifjú nevetve sikamlott előlük tova, míg a vén farkas dühödten kapkodta oldalba ügyetlen társait. Ezen a barátságtalan szóváltáson ismét nagy tért vesztettek. Ödön és Leonin egymásnak nyújtva kezeiket, rö­pültek tova a jégen párosával; a férfi-gyönyör égett arcaikon. Milyen magas öröm játszani a halállal! Jókai Mór. ♦ — Nem! nem! és mindörökké nem! És ha kérdezed a föld hatalmasától, ki fegyver­telenül áll előtted: „Mire használtad a hatalmat, amit kezedbe adtam? Boldogítottad-e a milliókat, akik rád voltak bízva? Építettél-e az utókor számára, mely tőled várta jövendőjét? Igazán szolgáltad-e a hazádat, vagy por ham csúsztál idegen bálvány előtt? Éltél-e a ' te nemzetednek, vagy eladtad annak oltárát, melyén az én nevemnek áldozatai füstölögtek?“ Mit feleljen akkor? Kihez forduljon akkor? Mely címerével, mely érdemjelével takargassa be keblét akkor? Kit híjon segítségül, kit patrónuisául ? Mely király, mely csá­szár védelmezi meg öt ottan: ahol sár és hamu min­den arany, melyből korona készül?... Óh, uram, gyakorolj irgalmat ap igazság helyett. Ne tekintsd, mi volt a halandó ember? De számítsd be neki azt, hogy homályban élt, nem látott téged. Ne vesd mérlegre hibáit és botlásait, számítsd be neki, hogy ö hitt abban, hogy jót cselekszik, amidőn vétkezik. Bocsáss meg neki az égben, valamint azok meg­bocsátanak neki, akik ellen vétkezett itt a földön. Törüld el munkáinak emlékét, hogy ne legyen, amiről reá visszaemlékezzenek. S ha bűnhődnie kell a vétkezőnek, oh, uram! ha engesztelhetetlen vagy egy bevégzctt élet rossz művei iránt; ha nem bocsátód maigad elé súlyosan terhelt lelkét megtisztítlanul: add, hogy legyen az ö vezek­­lése az, hogy lelke, mely most már mindent világosan lát és nem tükörből többé, térjen vissza a földre és szállja meg gyermekeit, hogy mindaz, ami az apának bűne volt, forduljon meg és legyen a fiákban erény és dicsőség; add, hogy a haza földe, mely koporsója volt, amíg élt, legyen ringató bölcsője, midőn halva fekszik benne! Hallgasd meg, Uram, a te szolgádnak imáját. Ámen...“ Jókai Mór. Titkon ajtómat béhaítva ♦ .

Next

/
Thumbnails
Contents