Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-02-15 / Jókai szám
140 AZ ERŐ 1925. február hó Rovatvezető : JÓKAI MÓR. Férfi sorsa a nő. — Lássa ön, egyetlen barátom, — suttogd, közel hajolva orcájával Leo arcához. — Nekem borzasztó álmaim voltak. Azt álmodtam, hogy mi, „én és Ö“ elváltunk egymástól. Ő elment a víz alá lakni s ott én nem tudok élni. Aztán más nőt vettem: egy büszke fejedelemnöt, S aztán ezt a büszke nőt felcseréltem egy lángajkú daemonnal. Az egyik meg fagyasztott, a másik megégetett. Oh! Mi kínokat álltam ki! Ha az ember ki tudná mondani! Az ember álmodik dolgokat, amiknek nincs neve! Még rosszabb álmaim is voltak. Oaptain! Én elvesztettem becsületemet. Polgártársaim becsülését. Haszontalan, eladó emberré lettem. Az arany hullott rám minden oldalról s én fuldokoltam alatta. Oaptain! Még többet is vesztettem. Elvesztettem hitemet, önző, irigy, szívtelen lettem. Megtagadtam mindent, ami szent. Nem kerestem mást, csak a mi nekem jól esik. Ah! Csakhogy álom volt mindez! * Az pedig eljött hozzá mindennap. Mindennap. Eljött hozzá mély tenger fenekéről, üdvözültek mennyországából, halálsötét birodalmából. Nem volt már semmije a világon. De ez az egv megmaradt neki. Ez az „enyim.“ Ez az örökké „enyim.“ Ez a halál után is, ez a másvilágon is az „envim!“ Mikor a „Tied“ és az „övé“ miatt elvesztette lelkét. ez az „enyim“, ki maga is lélek már, felfogta azt és megtartá magának és eljárt szomorú éjszakájának világosságot hozni. És aztán a beteg lerajzolja az eléje jövőt mindannyiféle alakban, ahányban az élet megörökíti őt emlékezetében. Lerajzolja őt, a kisdeddel ölében, abogy a dudái papiak udvarán eléje lépett először. Mi lett aztán abból a kisdedből? Az ki van törölve leikéből. Lerajzolja őt, amint a sziklameredólyen áll, kérdezve, hogy szabad-e tiszta lélekkel ikeresni a halált? Lerajzolja őt, mint szabadító angyalát, midőn a torlasz alól az aléltat kiemeli. Lerajzolja őt ama végzetes éjszakán, a leégett lakban, mint menyasszonyát.. Lerajzolja őt, mint hősnőt, az Alligátor fedélzetén. midőn a kapitányt rábeszéli férje megmentésére. Lerajzolja őt, mint szenvedő beteget, ki utazó társainak előadást tart. Lerajzolja őt, mint kertésznöt, délvirágok közepeit, egészséges deli alakként. Lerajzolja öt, mint bűbájos édesanyát, a mosolygó gyermekkel ölében. * — Captain! ... — monda Leónak lankadozott hangon. — Mi nem utazunk már együtt messze . . . Nőm nagyon beteg ... alig lélekzik már . . . Szívére teszem kezemet s elszámolom az erütést. . . Negyven, egy perc alatt. iSaját órverése volt az. Captain! ön tudja azt jól, hogy nekünk kettőnknek van egy lelkünk . . . Nem olyan ritkaság ez . . . Hajdan, mikor könyvtárakban laktam, egész foliánsokat olvastam olyan emberekről, akiknél kettőnek jutott egy Jelek ... Legtöbbnyire nő és férfi szokott lenni... de vannak esetek, hogy két férfi vagy két nő bír egy lélekkel... Néha ikertestvéreknél fordul elő . . . Rendes dolog az összenőtt ikreknél . . . Azoknak ugyanegv percben kell meghalniok, mert kettőjüknek van egy lelkűk. . . így volt az új-szőnyi összenőtt ikerleányoknál. . . így a siami ikertestvéreknél. — Nekünk is kettőnknek van egy lelkünk, — folytató a kór. Amint kedvesem szíve utolsót dobban: az enyém is megáll. Ezzel megszűnt dobogni egy nagy, nemes szív, mely nagy erényeiért nagy jutalmakat vett, nagy botlásaiért nagyon megszenvedett. . . Hibája is az volt, ami az erénye: férfi volt s aszszonyt szeretett. Jókai Mór. Divatos hajviselet. — Ugyan, kedves kisasszony, ne féltse olyan nagyon ezt a frizurát. Sokkal szebben illenék kegyednek, ha egészen egyszerűen viselné a haját. Kegyednek . olyan szép haja van, hogy Isten ellen való vétek azt vassal sütögetni, viasszal feldudorítani. Ne engedje azt többet. Kár ennek a szép hajnak minden száláért, a mi elvesz. Pedig ettől a haj kínzástól, amit kegyetek piperének neveznek, csak romlik a haj. Elveszti a fényét, a haj a hegyén meghasadozik, könynyen elszakad és hamar hullani kezd. Minderre a mesterséges fonadékra kegyednek nincs szüksége. Hisz olyan gyönyörű tömött hajzata van, hogy ha azt egész egyszerű fonadékban tűzi föl a fejére, annál szebb fejdíszt nem kívánhat magának. Jókai Mór.
