Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-02-15 / Jókai szám
1925. február hó. AZ ERŐ 135 Bemutatkozás* lavaly múlt negyiveu óve annak, hogy a legelső elbeszélésem az olvasóközönség elé került. A címe: „Istenítélet.“ Pályamű volt: „egy“ arany jutalmat nyert s megjelent a „Tavasz“ című almanachban. Azóta nagyon sokat írtam: hogy mennyit, magam sem tudom megmondani. Körülbelül ilyenformán állnak az activáim. Az Athenaeumnál van 66 kötet első kiadásbeli újabb munkám; a Franklin-társulatnál 112 régibb, népszerű kiadásban; Pfeiffer István kiadónál, (a most sajtó alatt levővel) 50, Rcvai-testvéreknél 7, Stampfel Károlynál 6, Ráth Mórnál 2, Abafinál 1, saját kiadásomban 7. Azonkívül 4 kötet költemény, 4 kötet színmüvek, 2 kötet Magyar Nemzet Története, az Üstökösben, Honban szórványosan megjelent mindenféle apróbb munkáimat adom ráadásba. Hogy lehetett ennyit összeírni? Legelőször is az rá a válaszom, hogy negyven év szép idő! Azután pedig micsoda negyven év! Négy olyan különböző korszak egymásutánja, melynek eszmejárása külömibözik, elüt a másikától. A regényírás mestersége pedig így megy. Elmondom az egész titkomat, utánam csinálhatja akárki. ^ agy egy vezércszme érik meg agyaimban, vagy egy történelmi adatra találok, vagy lélektanilag megoldatlan esemény merül fel előttem. Ez mind ötlet, adomány lehet: mint a csigahalásznál a gyöngy. Akkor ehhez meg kell találnom az alakokat, amik ezt a történetet keresztülviszik. Ez már tanulmány. Sok fejtörés, megfigyelés, mogválogafás kell hozzá. Útmutató a korszak, amelyben a történet játszik: de azt megválasztani, már az itélőtehetség dolga, mert nem minden mesét lehet akármely korba áthelyezni. Bajyardból Don Quixote lesz. A megfelelő korszak szokásait, fogalmait, hangulatát, uralkodó eszméit, külső divatját, néha még kifejezéseit is át kell tanulmányozni többször, a történet színhelyét beutazni, tájképek, népviseletek rajzait felvenni, műhelyek technikai titkait ellesni és a többi. Amikor aztán ez megvan, akkor maguknak az előteremtett alakoknak kell kidolgozniok a regény-mese egész szövevényét. Itt már együtt működik a képzelet az emlékezettel. Én ekkor odahelyezem magam az egyes alakoknak a lelki világába: bennük élek. Magamévá teszem mindegyiknek a kodélyhangulatát. S ez nem jár mindig gyönyörűséggel: vannak emberi indulatok, amik lelki egyéniségemmel antarctice ellenkeznek: a kéjenc, a gyilkos, a fösvény, a zsarnok, a szívtelen kedély han gul a tárnak szuggerálása fájdalommal jár: a kétségbeesett öngyilkos idegzavara kínoz, az atheista ridegsége boszant: de nem tudok máskép írni s a képzelt alakok szenvedése könyre fakaszt. Ezért föltétien magányra van szükségem, mikor kigondolom a regényemet. Rendesen járkálva dolgozom, ezért tudok többet és jobbat írni nyáron künn a fák alatt, mint télen a falak között. Elébb az egész regényt apróra kidolgozom a fejemben, a legutolsó dialógig, s mikor már leülök írni, akkor oly sebesen írok, hogy egy szó törlés sem fordul elő a papíron. Munkáimnak egész tömegét sajátkezüleg írtam, (valaki kiszámította: 72 millió betűt) s most is ugyanolyan mákszemnyi gömbölyű betűkből áll az írásom, amiben nem látszik meg a kéz reszketése. Amit írok, azt mind érzem. De a velem egyidejű korból vett regényeim alakjai mind élő emberek, s ha rendkívüliek is, de valóságosak. Lohet, hogyha nem így csinálnám a regényeket, hanem úgy, mint a szerencsésebb mesterek, akik nem bonne élnek az alakjaik meséjében, Iranern maguk előtt látják azokat s kívülről mintázzák őket, akkor alakjaim jobb lábon állanának; de mi lenne a szárnyaikból ? Már ezt a hibámat meg nem javíthatom. Vénebb leszek, de bölcsebb nem. így kell a közönségnek elfogadni, -— hibáimmal együtt. Magánéletemről a következőket tartom föl jegyzendőknek. Kora gyermekségemtől kezdve mindig a legjobb családi életet láttam magam körül. Otthon mindenki szerette egymást: szülőim, testvéreim, engemet valamennyien és ón is őket. Soha egy zokszó nem hangzott a házunknál. És ahová idegen helyre kerültem, mindenütt valódi puritán szokások, jellemes emberek álltak előttem. A pozsonyi, pápai, kecskeméti házigazdáimnak családjaival úgy összerokonultam, hogy ivadékaik késő korukig testvérünknek néztek. Nagy szerencsém volt, hogy kitűnő tanáraim voltak; és még nagyobb, hogy kortársaim, kikkel az iskolában versenyeznem kellett, fényes tehetségű és nagy szorgalmú ifjak; közülök támadt egy pénzügyminiszter, miniszteri tanácsos, három országgyűlési képviselő, két kúriai bíró, egy alispán, egy mérnök, az első artézi kútfúró, kitűnő lelkészek, tudományos akadémia tagjai, tanárok, egy híres festő és egy Petőfi! Egy hosszú sor akhir kanditátusaiból. " Az volt az olimpi verseny. Prédáié urfi, korhely cimbora, még példának sem volt közöttünk, önképző-társaságokat alakítottunk, ahol a klasszikusok és romantikusok remekeit s a magunk irodalmi zsengéit felolvastuk, az elsőbbeket essayvel; az utóbbiakat bírálattal kísérve, a lancasternevelési rendszer mintájára egymást tanítottuk, ki mihez értett, énekre, zenére, rajzolásra, tornára és kardvívásra. Bort nem ismertem húszéves koromig, s asszonyt nem, míg meg nem házasodtam; én a nömhöz egész szívet vittem. Jókai Mór.
