Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-02-15 / Jókai szám
128 AZ ERŐ 1925. február hó. Útromboló fekete ördög, lásd, engem is megátkozott — RapSonné asszonyom könyörgök: még egyszer add a táltosod! Aprily lajos. Hogy lett a Szapolyaíék apródjából koldulóbarát? — Martinuzzi életéből. — — Atyám! — r-ebegé György. — Engem az Isten nem azzá teremtett, ami vagyok. Szólj! Te szent ember! Van-e neked hatalmad, tudományod belőlem új embert teremteni? Uj embert, amilyen én akarok lenni. Ha van rá hatalmad, tégy velem a te bölcseséged szerint, mert ha nincs, ón ezt a nyomorult cserépedényt, amibe az Isten emberi lelket küldött, összetöröm darabokra. Nem ölök meg senkit, csak saját magamat! — Legyen neked a te kívánságod szerint. Állj fel. Nyugodj meg. És aztán jöjj velem, amerre én vezetlek. Én új embert csinálok belőled. György megcsókolta a barát csuhájának szegélyét. •—• Most eredj az akolba, itasd meg a szamarat és fogd be a kordéba. György engedelmeskedett a parancsszónak. Fráter Antonius azalatt elvégezte a reggeli ájtatoskodást. Akkor kiment az udvarra s felkereste a védencét. A szamár a kordó elé volt már fogva, a talyigán levő elemozsina letakarva ponyvával. A várbeli cselédség mind aludt még. — Vezesd a szamarat, — parancsold Györgynek. Fráter Antonius. György az,t sem vette észre,' hogy hajdonfőtt járkál. A darutollas süveget odafenn felejtette a kastélyban. Sárga csizmája volt, az út pedig sáros. Vezette a kordés-szamiarat kötöfékénél fogva. A talyiga nyikorgó kerékkel döcögött ki a várból, végig a váralja utcáján. A pitvarból utána kiabáltak a szolgálók: „Gyere ide, te mendikás! Adok egy garast, végy rajta hájat, kend meg a talyigád kerekét, na nyikorogjon!“ Fráter Antonius egy szót sem szólt a védencéhez sok ideig. A nap jól feljött már a hegyek mögül; az erdő magzondült a húros rigó fütyülésétől. Mentek, mendegéltek. György nem kérdezte, hová ? Egyezer aztán egy hegyszakadékhoz értek, amelynek mélyében tombolva zuhogott a megáradt hegyi folyam. A két meredek partot egy garen dákból tákolt híd kötötte össze. A híd innenső végén megállító a kordét a fehér barát. Túl a (hídon meredek kaptató következett. A barát összetetté a kezét, imádkozott és keresztet vetett magára. György mindezt utána csinálta. — Ez itt a válaszút, — mondta Fráter Antonius. •— Nézz hátra! Ott van az a világ, amit elhagysz. Most gondold mag- jól, (hogy elhagyjad-e? Ami ott van: az a dobzódó öröm, keverve gyötrő fájdalommal. Ott vannak a csábító kisértetek: az ingerlő álomlátások; a túlsó parton csak a rideg nyugalom, lemondás, szigorúság. Még most visszatérhetsz. Fia a test gyönyörűségeit óhajtod inkább, amott, megtalálod. A túlsó parton nincsen semmi öröm. De ha a lelkedet akarod megmenteni, akkor levetkőzöd a régi embert s követed az én utaimat. — Követlek, — monda György. — Akkor vetkőzzél le. Ez a cifra gúnya, a szolgaság pompája njem illet meg többé. György lerakta az ezüstpaszomántos öltönyöket a híd karfájára. Darabról-darabra, az utolsó kapcáig. — És most övezd fel az „Ér“ szolgáinak köntösét. A barát előhúzta a kordé saraglyájáiból az elébbi noviciusnak a csuháját s odanyujtá azt Györgynek. Az ifjúnak eszébe jutott, hogy az egy pestisben elhalt lázárnak a gúnyája. Az éltéért reszkető test végig ludbőrzött ez érintésre. De a lélek erősebb volt. Az ifjú felölte a rettegett csuhát. — Még ez a facipő is hozzávaló, — mondó Fráter Antonius. György pedig fogá a szíjainál összekötött fatalpú bocskort s felakasztó azt a kordé lőcsére: ne kopjon. És aztán mezítláb tette meg az útat, a nyikorgó kordét tolva, ahol meredek volt az út: egész a budavári hegységig. Lerakott öltönyeit bizonyosan megtalálták a híd karfáján, aztán találgatták, hogy mi vége lett a maxister caminariusnflk. Jókai Mór. NAGY EMBEREK GYEREKKORÁBÓL.
