Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-01-01 / 5. szám
102 AZ ERŐ 1925. január hó zésnek és üdülésnek is tudni kell a módját, hogy igazán rekreáció legyen. Müvészetértés: egészséges, helyes látás, nyílt, szabadon néző szemmel. Mert o látásunk homályos, megromlott, elfogult legtöbbször, nem látjuk a képen a képet. Inkább értelmi dolog a legtöbb embernek a képszemlélet: beszélteti a képet, eseményt vagy valami elvont ideát olvas bele. (Ezért van olyan nagy sikerük látványosságszámba menő körképeknek, nagy történelmi vásznaknak, sok emberrel, sok pompával és gesztussal.) Pedig a festő elsősorban nem elbeszélő, nem tanító, nem mesével mulattató. Ez nem lehet a célja, nem engedik az eszközei. Ez a technika színnel és vonallal dolgozik. Sík felületre rögzíti a térbeli dolgokat; az .a fő, hogy térbeliek, hogy ezt a térbeliséget: az elhelyezkedésüket, egymástól való távolságukat meg tudja jeleníteni és érzékíteni. S a színt, a fényt, a levegőt, ami rajtuk vibrál. Iskolai történetlcönyvekben, lexikonokban, egyetemes történelmi müvekben láthatunk középkori királyarcképeket, szenteket. Merev testekre kényszeredő merev arc üvegesedik ránk, szögletbe tört vonásokkal ■—hátterül egy város, ami bátran elfér a fejedelem félkarja alatt — egy arctípus húsz fejedelmet is helyettesít s a krónika-miniatűr esak koronával, a fegyverzet és a ruha fényességével különbözteti meg őket a többi halandótól. Nézzük ellenben Lionardo da Vinci Monna Pisáját; a Monna Lisa arról beszél, hogy nagy dolgok történtek a kifejezés fejlődésében. Nyugodt, nemes, finom, hajlékony, előkelő vonalakból rajzolódik mag egy valakinek az area. Egy szép asszonynak, a Monna búsának, amilyen csak egy élt és egyszer Firenzében. Beszédes íveléssel hajlanak aztán lefelé a vonalak s egy bő, a kissé redős ruhán át Is szépet sejtető asszonyi testté szövődnek. Finom rajz órzékíti a lágy ujjak egymáshoz érését. A háttérben levegőt érzünk s látunk egy pár folyton kisebbedé, nem túlélésén kirajzolódó tájrészletet. A színezés csendes derűje, finoman tompított összeválogatása a színeknek. Ez Lionardo da Vinci technikája s bár korszakos lángész nyilatkozik meg benne, nem egészen váratlan, előkészítetlen. Firenzei művészek természetfigyelésénak, rajz-, technikatökéletesítésónek hosszú munkája csinálja meg az átmenetet a hebegő, durva középkori vonaltöréstől a renaissance édesen simuló formáihoz. Nézzük csak Filippo Lippi törékeny, finom vonalú Madonnáit! Vagy Botticelli olvadó vonalvezetését! De mégsem tudnak annyit mondani, mint Lionardo. Neki formátadóbb és több a vonala, a színe. Mindem jellemző és beszélő vonalhajlást megles, odalehel. (Azt mondják, ezüstvesszővel rajzolt...) És a tájat is kezdi látni, igaz, hogy csak háttérnek, az alakhoz képest kicsinek, alárendeltnek, -— de valahogy igaznak és nem középkoriasan esak éppen jelzettnek. (Kavics-modellröl hegyet mintáz a középkori, bozótágacskáról erdőt.. .) Azt mondtuk, Lionardo többet mond, mint a többiek, beszélőbbek a vonalai, tehát mi is beszéltetni akarjuk a képet? ^ . . . Igen. A Monna Lisa beszél is hozzánk. Aszszonyi mosolygás örök bájáról, szépségéről, derűs, életet szépítő erejéről beszél, meg annak a léleknek, amely ilyeneket meg tud látni, nagy-nagy hatalmáról. Nem beszéli el nekem senki ezt és nincs prográmm-magyarázat a kép alatt: mégis érzem. A vonalak, a színek beszélnek: megértettem őket. Itt volnánk. Lehet a festőnek mondanivalója, van is, ele a maga módja szerint, a maga kifejezésével: vonal-, szín-, fény-, technikával, nem elbeszéléssel. És ha értem ezt a kifejezés-módot, akkor értem igazán a festőt. Akkor látok és megélek sok eddig sejtett szépséget. De ha előre megformált, irodalmi képzelettel fogok hozzá a kép nézéshez, bizony, rejtettebb marad előttem a kép lelte, mintha el nem bomályosult, szabad gyermekszemmel közelednék hozzá. A klasszikus kép szemlélete megismertet egy új világgal: festői látás és kifejezés világával, bevégzett, harmonikus, remek formájában. És ez az új világ sok lelket gazdagító, új éleményt ajándékoz nekünk. Nézzük Botticelli Madonnáját. Olvadó, mégis nyugtalan vonalai, a könyv fölé hajló mozgékony gyermektest, a kis Jézus teste, a kis Jézus felé hajló, mély szemű, elragadtatás felé közelítő Madonna misztikumokról bőszéinek nekünk, melyek mindig megmaradnak és csodálatra késztetnek. Ezek a misztikumok beszélnek Rafael Madonnáiból is: de már nyugodtra, szelídre válva, csöndes és fönséges érzéseket váltva ki belőlünk: csodálatát a szép és örök gyermeknek és a lányos szépségű édesanyának. Vagy nézzük Tizián Flóráját. Meleg színekkel megfestett, lágy vonalakkal megrajzolt, édes, puha, virágos, fiatal szépség: diadalmas érzés lobog fel bennünk, hogy ilyen szépség is lehet és érzékelhető emberi búsban. A példák kifogyhatatlanok, a terünk kicsiny. Leírjuk a végső eredményt: a klasszikus képek szemlélete kitágítja, új és gazdag érzések iránt fogékonnyá teszi, a szürke hétköznap nyűgétől felszabaduló diadalmas percek megélőjévé teszi a lelkünket. Ennyit jelent egypár kitűnő reprodukció felfüggesztése a szobában és nem merő szobadiszítés. Keleesényi Gabriella.
