Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-01-01 / 5. szám
1925. január hó. AZ ERŐ 103 A bosszúvágyó tölgyfa. Egész éjszaka esett a hó. Reggelre csak a fák törzsei álltak ki belőle. Árkot-bokrot eltakart a fehér lepedő. — Egy kissé hideg ez a paplan! — szólt az erdőn egy fiatal tölgyfa. •— Átfázik tőle a lábam! Még majd náthát kapok a végén! Az öregebb fáik szótlanul álltak körülötte. Ők már régen megszokták a hideget. A fiatal tölgyfa azonban egyre zsörtölődött. — Hallod-e, — szólt végre a hóhoz — elmehétnél már a lábamról, nem gondolod? Nagyon kellemetlen vagy! De a hó hallgatott és meg sem mozdult. — Jól van, — mondta a tölgyfa. — Nem fogom elfelejteni! Nagy haraggal gondolt a hóra és ,többé nem szólott hozzá. A lábán pedig, ott, ahol a hó borította, vastag, kérges gyűrű keletkezett. — Ez mindig eszembe juttatja majd, hogyan bánt velem a hó ! — gondolta. Déltájban egy nyúl jött a falu felől. Rázogatta talpairól a havat, kíváncsian forgatta hosszú füleit jobbra-balra. —- Ördögadta! — morogta — ez a hó mindent ellepett a kertekben. Már majdnem éhenhalok! Végre is kéregre kell fanyalodnőm ! Odaügrált a tölgyfához és rágicsálni kezdte a kérgét. *— Kedves barátom, kellemetlen, amit mívelsz ! Légy szíves, hagyj békében! — mondta a tölgyfa. A nyúl észre sem vette, hogy a fa neki beszél. Nyugodtan rágicsált, míg jól nem lakott, azután odébb állt. — Jól van! — gondolta a tölgyfa. — Leszek én még nagyobb is! Nem fogom elfeledni, mit tettél velem! A nyulat sohasem látta többé, de a rágás helyén mély seb keletkezett és mikor azt friss kéreg takarta el, benn a törzsben őrizte a fa tovább. Mikor kitavaszodott, zöld lombkorona borult a fiatal tölgyre is. Friss levelek fakadtak száraz ágain és a fa nagyon boldognak érezte magát. — Csak néhány év és kész, nagy tölgyfává leszek! Akkor majd megmutatom mindenkinek, ki vagyok én? Ám a zöld levelekre parányi darazsak telepedtek. Megszurkálták a leveleket és petéjüket a sebbe rakták. A kikelő álcák rágni kezdték a leveleket. — Hallatlan! — mérgelődött a fa. — Senkitől sem lehet nyugtom, még ilyen inci-finci darazsaktól sem! Nem fogom elfeledni! Nagy, barna gumók keletkeztek a leveleken a sebek körül és a fa egész nyáron rosszkedvű maradt. Ősszel lehullottak a levelekkel a gumók és szerteszóródtak az erdőn. — Lássátok, — mit szenvedett a tölgyfa a darazsaktól! — hirdették fün.ek-fának. A fa pedig bosszúságában feleannyit vastagodott, mint máskor. — Most legalább halálomig emlékezni fogok rájuk! — dörmögött magában. Az emberek is kijöttek az erdőre és mulatoztak a fák árnyékában. Mikor hazafelé indultak, ágakat szakgattak a fákról a kalapjuk mellé. — Remélem, hozzám nem fognaknyulni! — dünnyögött a fiatal tölgyfa. De egy lányka éppen az ő ágait tördelte le. — Nem fogom elfeledni ! — sziszegett fájdalmasan. — Leszek én még nagy és hatalmas, csak várjatok! És minden letört ág csonkán maradt a következő esztendőkben, hogy emlékeztesse őt az emberekre. Télire már olyan vastag kérge nőtt, hogy a hó nem ártott neki és a nyulak, mikor éhesen arra kószáltak, nem rághatták le. — Látjátok, milyen erős vagyok ? — ujongott boldogan. — Most bezzeg, jó volna a kérgem, ugy-e ? De nem adok ! Vesszetek el mindannyian! Éhenhaltak a nyuszikák a tölgyfa lábainál. Tavasszal azonban újabb bosszúság érte. Most hernyók rágták le a leveleit. Csupaszon állott júniusban, mire megjött a nyár. — Megjegyzem magamnak, mit tettek velem a hernyók! — így szólt és mérgében semmit sem növekedett. De a fája fekete színű lett a keserűségtől. Teltek az évek. Lassiankint hatalmas fává nőtt a hajdani fiatal csemete. Vastag kéreg borította a törzsét, de a kéreg alatt régi sebek rejtőzködtek és a fa tehetetlenül gyűlölködött mindenkire. — Várjatok csak, majd eljő még az én időm is! —
