Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-09-01 / 1. szám
2 AZ ERŐ 1924. szeptember hó. A holnap hőse. Az égre lángbetüket ostorával vakon száguldó üstökös veteti: Caesar szavára szerte a világba sürögve indult népes szolgahad s míg milliók ömlöttek szét az éjbe, az otthont vándorbottal felcserélve, magukba fojtott néma átkozással döngetve a kapott parancs falát: a betlehemi jászol szögletében megszületett a Gyermek azalatt. ... És folyt a Imre és folyt a vér tovább is. Mint örvény torka nyelt magába Róma aranyra vált veríték-csöppeket, igazgyöngyöt fájón kisírt szemekből s a vér színét utánzó drága kelmét, miket Caesar várt dús adó gyanánt. A zúgolódó, békétlenkedő, a mát s a mának élő vak tömeg tűrt, szenvedett és pusztult öntudatlan, csak álmok szárnyán járva szebb világban. De messze, benn a puszta mélyiben magányos útjok járták tiszta szemmel kiket a csillag elvitt bölcseiéhez: a hódoló és bölcs három-királyok. Szőllösy István. i A Lódenkabát. — Elbeszélés. — Szegény Lódenkabát! Persze, ti még nem tudjátok, milyen nagy szerencsétlenség érte a nyáron az előszoba-ruhaszekrónyt, ahol számos más ruhadarabbal a Lódenkabát és családja lakott. Május végén, amikor gazdájuk a szokásos nyári szabadságra beakasztotta őket, egyikük sem sejtette, hogy micsoda veszedelem fog rájuk zúdulni. Boldog gondtalansággal szunyókáltak a hűvös, molyporszagú szekrény sötétjében, csak a Lovagló Nadrág aggódott néha, hogy megzavarják a szabadságát, pedig éppen eléggé elfáradt a tavasszal. Az egerekre igazán nem gondolt senki. Honnan is kerülnének egy gazdag, úri villa előszobájába egerek? Pedig egy éjszaka mégis megérkeztek. Akkor már hetek óta zárva volt a lakás, a gazda messze járt valahol a kék tenger mellett és a leeresztett füiggönyös, homályos szobákra ráborult a csönd. Valami odabent rekedt, árva dongó zümmögött még egypár napig, azután elhallgatott ő is és mozdulatlanul hevert a hátán az egyik ablak előtt. Hanem azon az éjszakán különös zajra rettentek fel az előszoba-szekrény lakói. — Rnr! Rrrr! —hallatszott a szekrény aljáról, ahol a Vadászcipő és a Lovagló" Csizma pár lakott. Eleinte csak halkan és távolról, azután egyre erősebben; végül szinte remegett a vastag deszkalap a szekrény alján. A Vadászcipő meg a Lovagló Csizma nem egykönnyen ijedtek meg, de most ők is szepegve tanakodtak, mi lehet az? No hiszen, hamar megtudhatták. Hajnalra már vígan futkostak rajtuk az egerek. — Cin-cin! — mondogatták és az egyik azonnal hozzálátott a Lovagló Csizma finom szattyánbői1 béléséhez. Az volt a reggelije. — Végünk van! Mindnyájunkat megesznek! — sikoltoztak a ruhák. A Lovagló Csizma felesége a sarkantyúját pengette vészjel gyanánt, de az egerek nem ijedtek meg tőle. Egy töpörödött, vasalatlan ócska nadrág, akinek az összes gombjai hiányoztak, könyörögni kezdett az egereknek, hogy őt ne bántsák, ő már úgyis meghal nemsokára. Hanem az egerek csak nevettek rajta és mindenik szárába belebújt egy-egy egér és versenyfutást rendeztek benne. Juj! Hogy sikoltozott a nadrág! — Nem! Nem, ea tűrhetetlen! — kiáltotta akkor a Lódenkabát! — Én szembeszállók velük! — és leugrott az akasztóról. Rávetette magát az egerekre, akik a Lovagló Csizmát rágták. Huss! Szétrebbentek az egerek! A Lovagló Csizma örömében ráhárult a Lódenkabátra, a Lovagló Nadrág valósággal táncot járt az akasztóján és az összes ruhák boldogan ünnepelték a Lódenkabátot. — A ruhák megmentője! Ezentúl így fogjuk nevezni! — ajánlotta a Vadászcipő. — Éljen! Éljen a ruhák megmentője! — harsogták rá a többiek, még az öreg, gombtalan Nadrág is. A Lódenkabát szótlanul tűrte az ünnepeltetést; ő tudta, hogy a veszélynek még nincs vége és igaza is volt. Az egerek hamarosan visszatértek. Amikor látták, hogy a Lódenkabát nem mozdul többé, táncra perdültek rajta és az egyik egércsalád beköltözött a Lódenkabát ujjúba. A könyökét kirágták, a szálakkal kibéleltók az újjá felsőrészét és Egér-mama itt nevelte fel meztelen kis csemetéit. Oh, milyen borzalmas napok voltak ezek! A ruhák miu/kkanni sem mertek és a Lódenkabát felesége, a Lódennadrág többször elájult és bánatában egészen elvesztette a vasalását, pedig még egészen fiatal volt. A Lódenkabát sokszor azt hitte, hogy nem fogja ezt a nyomorúságot túlélni. Csak az vigasztalta, hogy az ő szenvedése árán a többiek megmenekültek. Mert az egerek, mióta beköltöztek a Lódenkabátba, nem törődtek a szekrény lakóival. Hanem a ruihák azért állandóan remegtek, mert nem tudták, nem keriil-e rájuk is sor; és a nagy aggódásban észre sem vették, hogy az idő repül könyörtelenül. Hetek teltek el; odakünn már őszi szél kergette a száraz leveleket és egy napon hazaérkezett a gazda.
