Az Ember, 1954 (29. évfolyam, 2-47. szám)
1954-02-06 / 6. szám
» o a mo HUSZONNYOLC ESZTENDŐ 1920 február hó 2-án egy zimankós, havas nap reggelén léptünk partra Amerika földjén. Pontosan huszonnyolc esztendő telt el azóta, hogy a: amerikai Egyesült Államokba meg érkeztünk. Akkor még nem tudtuk, hogy itt megtaláljuk igazi hazánkat. Azóta kiderült, hogy mi, akik néhány hónapos látogatásra érkeztünk ide, a föld legszebb és legbiztosabb helyén kötöttünk ki. Végigjártam az országot, mindenütt baráti fogadtatást rendeztek tiszteletemre és a magyar lakta városokban előadásokat tartottam, igazán rendkívüli érdeklődés mellett és ami a legnagyobb meglepetés volt a számomra, az, hogy: mindenütt régi, meghitt barátok ölelő karja tárult felém. Nem is álmodtam, hogy nekem itt milyen nagy és lelkes baráti köröm van. Én rövid látogatásra terveztem amerikai kirándulásomat és nagy örömmel, boldogan kellett a fogadtatás melegéből éreznem és tudomásul vennem, hogy a régi barátok nem szándékoznak elbúcsúzni tőlem, hanem szivük minden melegével marasztalnak engem. Közkívánatra a Bécsben megjelenő “Az Ember'-t New Yorkban ismét megindítottam és ezzel eldőlt a sorsom is. Egyre jobban éreztem, hogy Amerikában megtaláltam igazi hazámat és nem voltam hajlandó elszakadni ettől a szép, a szó legnemesebb értelmében szabad országtól. Elmondhatatlanul sok szeretet és meleg barátság sugárzott felém, az ország minden részéből és az Egyesült Államok földjéről nem akartam többé elszakadni. Hat hosszú esztendőn keresztül ennek az érzésnek a rabja maradtam, amig azután torkon ragadott a leküzdhetetlen hon vágy, amelynek hatása alatt átutaztam Európába. Bécsben kötöttem ki, odavitt szivmardosó nosztalgiám. Sok minden egyéb üggyel együtt elintéztem a végleges bevándorlás ügyét és rendes kvóta-vízummal boldogan, túláradó örömmel tértem vissza amerikai hazámba. Semmi okom nincs eltagadni, hogy ezekben a hónapokban igazi mélységes honvágyat m á r csak Amerika felé éreztem, noha a szivemben továbbra is ott sajgott és ma is ott sajog a magyar nép és a magyar tájak fájdalmas szeretete. Azóta — immáron huszonegy esztendő óta itthon vagyok és itt is akarok maradni mindörökre. A háború és különféle szinii vad terrorok régi barátaim túlnyomóan nagy tömegét kiüldözték Európa földjéről és velem együtt ők is ebben az áldott országban találták meg igazi hazájukat. {Jj hazámban viszontláttam a régi barátokat és be kell vallanom, hogy nekem itt senki és semmi nem hiányzik. Én Amerikában itthon vagyok és ugyanakkor kimondhatatlanul boldognak érzem magam. GÖNDÖR FERENC GÖNDÖR FJERJ3NC POUTUUUMEHLAPIA “THE MAiV,” FERENC(,0\IH>R S rOUTUM, WEEKLY Reentered as second class matter August 4, 1942, at the Post Office at New York, N. Y. under the Act of March 3, 187b SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 320 East 79ST., NEW YORK, 21, N. Y. Phone: Butterfield 8-6168 EDITORIAL AND PUBLISHING OFFICE: 320 EAST 79th STREET,NEW YORK 21, N. Y. (Yearly Subscription $10; Single Copy 20 cento) VOL. XXVIII — No. 6 NEW YORK, N. Y„ FEBRUARY 6, 1954 EGYES SZÁM ÁRA 20 CENT “Kottahoránsok Irta: BORDÓ SÁNDOR Már maga a “közreműködő” meghatározás jelzi, hogy lényegében csupán végrehajtó eszköz egy felettes erő kezében, a megszálló akaratát hajtja végre. Ez a kollaboráció, együttműködés olyan régi, mint amilyen régi a háború es az ezzel járó megszállás. A parancsot azonban sokféle módon lehet végrehajtani. Másféleképpen taktikázik a meggyőződése ellenére, csupán politikai szerencsétlenségből kényszerült kollaboráns s megint másképpen buzgólkodik a fanatikus közreműködő, aki hiszi és vallja a megszálló elvi célkitűzéseit. A kollaboránsokat nagyjából három csoportba sorolom. 1) A meggyőződéses, lelkes kollaboráns. 2) A karrierista, szolgalelkü, stréber kollaboráns. 3) A politikai nehézkedési törvényből, józan mérlegelésből kényszerült együttműködő, akinek elve: menteni, ami menthető. E három csoportból a karrieristák, a minden magasabb eszmeiség nélküli kollaboránsok a megvetendők, az aljasok. Ezeknek a legkönnyebb az együttműködés, mert nem korlátozza őket a nemzeti érdek tehertétele, mint az akarata ellenére működő kollaboránst. Sem pedig világnézeti, elvi aggályai nincsenek, mint a fanatizmusból szorgoskodó kollaboránsnak. A stréber azonban hangoskodik és könyököl, makacs törtetéssel gázol a vad individualizmus bozótjában, árul honfitársakat és hazát, csupán az ő nyiszlett egyéni élete sütkérezzék a megszálló hatalom napos oldalán. Magyarországon e tipus már olyannyira elszaporodott, hogy maguk az ősbolsik is mérsékletre intik őket. A “Ludas Matyi”-ban lépten-nyomon olvashatók a törtetők, a hatalmaskodó párt-mogulok elleni dörgedelmek. Ez a fajta kollaboráns bőven viháncolt a hitleri korszak idején is. Bűnügyi tárgyalásukon több vádlott azzal védekezett, hogy oki tulajdonképpen nem hittek a nemzeti szocializmusban, csakhát akkor ez volt a konjunktúra. Orosz vonatkozásban ebbe a karámba sorolnám számtalanok közül Mihályfi Ernő inform, minisztert, Boldizsár Ivánt és másokat. Nem tudom, hogy Devecseri Gábort, Berda Józsefet, Illyés Gyulát, Bóka Lászlót (Ignotus Pál volt szerkesztőtársát), Parragi Györgyöt, Tolnái Klárit és sok más Írástudót, meg művészt hová sorozzam, mert sok minden szól mellettük, de ellenük is. Ismerve mindannyi múltját, lehet, hogy szörnyű nyomás alatt bábáskodnak az ó-moszkovitáknak. Aki farkasok között él, farkasként kell vonitania. Más megítélés alá tartozik az első csoport. A fanatikusok tábora. Végeredményben mit várhatott a világ Molnár-Jeszenszky Eriktől, Rákositól vagy Illés Bélától, akik soha nem rejtették véka alá igazi szándékukat. Az ő hitvallásuk: mindent az orosz bendőbe kell tömni, mert “a szocializmus a szovjethatalmon áll vagy bukik.” (A “szocializmus” itt persze nem más, mint az ő kis-királyságuk.) Mit lehetett ezektől várni? Elvégre — Lucifer szavaival élve — nem adhatnak mást, mint ami lényegük. Persze, e fanatikusok között időnként akadnak aggályoskodók. Lehet, hogy megrendült a szovjet-igébe vetett hite Rajknak, bizonyára Clementisnek is és egész biztosan a régi kommunista lengyel Gomulkának, akiket sietve ad acta helyeztek a főbb moszkoviták. A kollaboráció megítélésénél figyelembe kell venni az adott történelmi helyzetet. Más volt például a háború alatti lelkes német-együttmüködés és megint más volt a helyzet 1946-ben. Az erőviszonyok helyes ismerete tanúsította, hogy a némeitek elvesztik a háborút. Elvi álláspontja mellett ez volt egyik oka, hogy Pethő Sándor, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Barankovics István, Kiss János tábornok és annyian mások nem álltak be csahosoknak. Kállay Miklós álcázott, immél-ámmal végzett kollaborációját a történészek még ismertetni fogják. Emlékszem, hogy Oláh György “Egyedül Vagyunk”-ja milyen bőszen támadta Kállay ernyedt német “barátságát” . . . 1945 után a Magyarországon lévő politikusok tudták, hogy rövidesen nem kerül kenyértörésre az ügy a Szovjet és a Nyugat között. Sőt, nagyon is úgy tipegett a helyzet, hogy az európai másállapot úgy fog konszolidálódni, ahogy volt. Legalábbis a nyugati nagypolitika úgy vélte, hogy a Szovjetunióval demokratikusan el lehet rendezni a meglóditott világ sorát. Ezért aljas rágalom, hogy Nagy Ferenc, Pfeiffer, Barankovics, Bartha, Zilahy stb. “kollaboránsok” voltak. A magyar politikusok mindenekelőtt a nyugati külpolitika függvényei voltak. Egész Középeurópa demokratikus lábbadozása attól függött, hogyan alakul a Nyugat általános viszonya a keleti méregkeverökkel? Nagyon balul ütött ki, — de ezért elmarasztalni a Kisgazda Pártot, vagy a Keresztény Néppártot: nagyon átlátszó demagógia. Köztudomású a lengyelek óckodása és hideglelős iszonya a szovjettel való együttműködés gondolatától, ők már akkor tudták (éppúgy, mint a finnek), hogy a szovjettel lehetetlen tisztességes társasjátékot űzni. Churchill úgyszólván Molotov karjaiba lökte Mikolajczykot. Ezzel szemben Benesnek szép, kövér, cseh illúziói voltak, hogy majd a masaryki demokrácia fog kivirulni a Vltava partján. Tévedni emberi dolog. Kár, hogy a diplomaták csak emberek. De megint más a kollaboráció általános természetrajza. Nem állíthatom, hogy Peyer Károly “kollaboráns,” mert Rónai Sándor is a szoc.dem. párthoz tartozott; sem Czipót. vagy Andaházy-Kasnyát nem vonhatom a volt kisgazda Dobival párhuzamba. És Kovács Imrét sem fenyegethetem, mert Erdei, meg Darvas otthonmaradtak és pitiznek Rákosi Mátyás előtt. E téren disztingválni kell. Csak a tudatlan, vagy a törtető demagóg nem kivételez. E gondolat-vonalba tartozik többek között az 1919-es kollaborációs kérdés is. Gábor Andor azt irta, hogy még Szabó Dezső is paktált a kommunistákkal. De ezt még Gábor Andor sem merte leirni Göndörről, Garamiról és Kunfiról. Göndör Ferenc már 1919-ben felmérte a magyar fejlődés politikai lehetőségeit s azon nagyon kevesek, de orruknál tovább látók közé tartozott, akik nem kápráztak el a vörös délibábtól. Napjaink már az általános átcsoportosulás korához tartoznak. Osztom Kéri Pál nézetét, hogy nyakig vagyunk a modern 30-éves háborúban. Az 1945-48-as tapogató, kísérletező korszak lezárult. Nincs jobbra kiút és nincs balra kiút. Es visszafelé sem lehet farolni. Nem hiszek a nagyképü kijelentésben, hogy a történelem ismétlődik. A történelem soha nem ismétlődik. Csupán laza párhuzam véletlenkedik elő ciykorolykor. És harmadik útnak sincs helye. Élesen domborodnak elő az elválasztó körvonalak. Ma már ismét ott tartunk, hogy pontosan ki tudjuk hámozni a kollaboráns ismérvét. Hogy ki a valódi kollaboráns és ki nem? .. . Kétségtelen, hogy külföldi biztos fedezékből könnyű ítélni elevenek és holtak felett. És az is bizonyos, hogy az otthonrekedtek kétségbeejtő helyzetben vannak. Lezárultak a sorompók és minden sarokban besúgók leskelődnek. De ennek ellenére mégis vannak hü magyarok. Fojtogató élmény volt egy amerikai film, amit a hetekben láttam. Jávor Pál mégoly rövidre nyirt szerepében is megrázó volt, amint szabómesteri szerepében a magyar ellenállást mutatta meg. Ennek a függetlenségi küzdelemnek egyik burkolt formája a látszólagos együttműködés. Az efajta “kollaboránsok” lehetőleg elkerülnek minden feltűnést. Nem akarnak nagyfelvételben tetszelegni a bámész nép előft. óvakodnak minden tulbuzgalomtól. Csupán szabályosan, de lehetőleg tartózkodóan lelkesednek. Ezek ellen is ki-kirohan olykor a “Ludas Matyi”, üzemi röpgyüléseken nem indítványoznak újításokat. Irtóznak a magas ,de felelős állástól. Nincsenek közszereplési vagyaik. És csak azért tengődnek az országban, mert nincs lehetőségük a kimenekülésre, vagy túlságosan bonyodalmas a disszidálásuk. Családjukat és magukat szeretnék átmenteni a felszabadulásba: ezért kísérlik meg az álcázott kollaborációt. Ha majd az ország visszanyeri függetlenségét, ők lesznek nyomravezetői a bujkáló strébereknek, meg a gyilkos megszállottaknak . . . VINCZE KÁROLY HALÁLA Az amerikai magyar reformátussá?, de az egész magyarság is a legnagyobb megrendüléssel fogadja a hirt, hogy dr. Vincze Károly főesperes, a Perth Amboy-i (N.J.) Független Magyar Református Egyház kiváló vezetője hirtelen elhalálozott. Dr. Vincze 1922-ben érkezett Amerikába, mint ösztöndíjas teológiai növendék és a princetoni egyetem teológiai szemináriumot hallgatta. Carteret - ben lett lelkipásztor, majd 1929- ben került a New York melletti Perth Amboy városába. Élénk közéleti tevékenységet fejtett ki, vezető szerepet vitt az amerikai magyar reformátussá? életében. A váratlan halál 55 éves korában ragadta el az élők sorából. Temetése hatalmas tömeg jelenlétében a legőszintébb részvét megnyilvánulása mellett szerdán ment végbe.
