Az Ember, 1954 (29. évfolyam, 2-47. szám)

1954-11-06 / 41. szám

2-ik oldal AZ EMBER NOVEMBER 6, 1954 JÁVOR LÁSZLÓ Párisi Panoptikuma Meghalt a cirkuszporondon és gyászbeszéd helyett szaltót ugrottak a koporsója előtt Rácz Antal artista rendes em­ber volt a kispolgárok minden jó­tulajdonságával megáldva és azok rossz tulajdonságai nélkül. Har­minc évvel ezelőtt nősült, példás családi életet élt. Suzy, a felesége Bernard nevű fiúgyermekkel aján­dékozta meg. Bernárdból zsong­lőrt neveltek. Rácz a világot járta, mint a többi artista, a bohóc, az ugró, az “első szám,” az “emelő-szám,” a “rongybaba,” a “kómis,” a “zene­szám,” az “ember a szamárbőr­­foen,” a “telepátikus fenomén,” a “kardnyelő” meg a “hasbeszélő”. Ez a szelíd vajszivü ember, aki a legyeknek se tudott ártani, este 9 óra után csizmát húzott, bőrnad­rágot és töltényekkel teletűzdelt vastag bőrövében forgópisztolyt hordott; feleségének a szájából rövid ostorának végével kicsapta az égő cigarettát, indián kiáltá­sokkal baltákat csapkodott Suzy felé. majd a fatörzshöz lapuló asszonyt hatalmas, hegyes tőrök­kel dobálta körül, a homlokától a bokájáig. Este 9 óra után a a derék Rácz­­házaspár, a szelíd polgárok, kése­ket dobálva keresték a kenyerü­ket. Az ostoros, baltavető-késdo­­báló pár Indiától Párisig megbe­csülést szerzett a “Conovec et Suzy” névnek, ami a ző “szám­nevük” volt. A “Conovec et Suzy” fillért fil­lérre rakott, mert tudták azt, hogy gyorsan elrepülnek a fiatal­ság évei, fárad a szem, fárad a kéz akkor is, ha valaki szerény, de biztonságot jelentő hivatali szobában a kettős-könyv mellett Ül. De jaj annak, akit a cirkusz őrlő légkörében ér el a vénség, a­­kinek vakító reflektorfényben szemüveg nélkül, a kéz reszketé­­st leplezve kell felesége arca, szive félé dobálni a borotvaélesre fent hatalmas késeket. A háború után kis vagyonnal a zsebükben, hazájukba tértek visz­­sza a három kontinensen bolyon­gó artisták, kis házacskát vettek Maglódon és arról álmodtak, hogy iugy fognak élni, mint két nyug­díjas Máv-hivatalnok. “Conovec et Suzy” nyugdíjba vonult; Rácz Antal és neje lett belőlük. Suzy rózsafákat ültetett és An­tal, a késdobáló ollóval nyesegette a fákat, mert kést nem mert a ke­zébe venni. Az igazság kedvéért el kell mondani: nem a honvágy vitte őket Magyarországba; az or­vosok parancsoltak rájuk, ha folytatják a mesterségüket, súlyos szívbajuk végez velük. Rácz Antal 30 évig Hajította a késeket felesége felé s a félelem­től lett súlyos szívbajos. Ember tervez, politika kivégez. Ráczék 1949 telén egy kis batyu­val futottak vissza Maglódról Pá­­risba. Enni és élni kell beteg szívvel is, mit tehetett a két nyu­galomba vonult artista: újra fel­vették munkaruhájukat, a csiz­mát, a rojtos bőrnadrágot és es­ténként Conovec reszkető kézzel dobálta a baltát és a hatalmas késeket a mosolyogva reszkető Su­zy felé. “Halálszám” — mondták a be­avatottak, akik minden este ka­tasztrófától tartottak. A szegény artista számára van rosszabb is, mint a halálfélelem. A szerződésnélküliség az! Ráczék az utolsó hónapokban csodára vártak, szerződés csodájára. A csoda befutott: este 7 órakor sür­gönyhordó kopogott szállodaszo­bájuk ajtaján. A táviratot a pá­risi Medránó-cirkusz igazgatója küldte. “Este nyolckor legyenek a porondon.” A házaspár sirvafa­­kadt az örömtől. Álmok álma volt évtizedekig az, hogy egyszer, egyetlen egy szezonban a legna­gyobb cirkuszban dolgozhassa­nak, de erről szó sem lehetett ed­dig, mert ők a Cirque d’Hiver att­rakciói voltak s a két rivalizáló mutatványos üzem nem anga­­zsálta azt, aki a versenytársnál már fellépett. Rácz beteg szive erősebben do­bogott, mint máskor, de most nem a félelem miatt, hanem a boldog­ságtól . . . Felöltöztek, kimaszkirozták ma­gukat s álltak a cirkuszi függöny szegényes bársonypompája mö­gött, várták a jelenést. A clown mókázott, “csinálták az antrét,” ahogy a bohóc-jelenetet szak­nyelven nevezik. Az egyik adta, a másik kapta a pofonokat; a lisz­­tesképü sirt, a közönség kacagott. A MAGYAR ZSIDÓK VILÁGSZÖVETSÉGE NŐI OSZTÁLYA III. KARNEVÁL ESTJE november 27-én szombaton este a Hotel Edison NAGY BÁLTERMÉBEN (228 West 47th St.) Ne mulassza el!!! A legkülönfélébb szórakozások­ról és mulatságos játékokról gondoskodik a Rendezőbizott­ság. — A tánczenét BARTAL .TENŐ és zenekara szolgáltatja! □ A LEGJOBB KONYHÁK KITŰNŐ ÉTELEI! □ Belépőjegyek “AZ EMBER” kiadóhivatalában (320 East 79 St., telefon: BU 8-6168), Pap­rikás Weiss Importházában Second Ave., telefon: BU 8- 6117) és a központi irodánkban (205 East 78 St., telefon: BU 8-8213» kaphatók elővételben. A jegy személyenként $5.00. □ Mindenkit szeretettel vár: A RENDEZŐBIZOTTSÁC Ponni-lovacskák futottak körül, az “indiai fakir” kemény-tojást nyelt és jóízűen tüzet ivott rá. Vé­gül peregtek a dobok és “Canovec et Suzy” az arénába futott. A nagyérdemű közönség szájában nem mozdult a savanyu cukor, mindenki feszült figyelemmel ki­sérte a vakmerő mutatványt. A befejező részre került a sor. Az artista hatalmas késeket nyalá­bolt fel, hogy partnerét körüldo­bálja. Suzy széttárta karjait, ösz­­szeszoritott fogakkal mosolyogni próbált és behunyta a szemét . . . Néhány pillanat múlva óriási hahota dördült fel a nézőtéren. A késdobáló görnyedten a porondra hullott és a görcsösen markába szorongatott kését a cirkusz po­rába döfte. 'A közönség azt hitte, higy a “játék” a számhoz tarto­zik. Nevetéssel és dörgő tapssal jutalmazta a vidámnak ható je­lenetet. Suzy riadtan felnyitotta szemét, sikoltott, a haját tépte. A cirkusz-szolgák holtan vitték ki a porondról Rácz Antalt. • Kedden délután volt a temeté­se. “Bood et Bood," “Fokkers,” “Toldy et Sin,” “Angela” — neves artisták ők — állták körül a nyi­tott sir szélére tett koporsót. — A legszebb halál — suttogta az egyik. — így nincs szerződés­nélküliség, öregséggel ránkszaka­dó nélkülözés, nyomor . . . A temetőmunkások megmozdul­tak, a kötelet a koporsó alá tették. — Ki fog beszélni? — kérdez­ték egymást könnyes szemmel. Némán álltak az akrobaták, zsonglőrök, táncosok, az emelő- és ugrószámok. Az ő kenyerük nem a beszéd. A koporsó lassan csúszott a pá­risi temető sirgödrébe. A sirásó lapátolta a homokot, a temetőkert göröngyei a gyászdob pergésének monoton zajával hul­lottak a koporsóra, végül belepte a koporsót, meg a ráhintett virá­gokat is a francia föld. A “kis” Fokker, a neves artista a friss hant elé lépett és gyász­beszéd helyett zokogva szaltót ugrott. Hajnali eszmecsere az Írógépemmel SÚLYOS BÉRCSALÁSOK A BUDAPESTI GYÁRAKBAN (FEP) A budapesti Kossuth-rá­­dió, valamint a “Szabad Nép” be­számol arról a nagyarányú bér­csalásról, ami évek óta folyik a Láng-gépgyárban és a Ganz Vá­gón- és Gépgyárban. A bérelszá­molók összebeszélve a munkások­kal — hja a lap — olyan külön elszámolásokat vezettek be, ame­lyek révén havonként többezer forint külön jövedelemre tettek szert. Munkájukat megkönnyítet­te az a körülmény, hogy az ellen­őrök, mint a tárgyaláson vallot­ták, csak akkor ellenőriztek “ha akadt egy kis szabad órácskájuk.” Erre az egyik népi ülnök felkia­bált, “hiszen ezekben az üzemek­ben csak az nem lop, aki nem akar!” Majd a népi ülnök meg­kérdezte Zeitlert, az elsőrendű vádlottat, hogy mi volt a foglal­kozása a háború előtt, aki erre azt felelte, hogy ugyancsak bérel­számoló volt a Weiss Manfréd­­gyárban. “Ott is lopott?” kérdez­te a tárgyalásvezető népi ülnök. “Nem,” volt a felelet, mert “ott nem lehetett csalni, mert a tőké­sek vigyáztak a pénzükre” . . . HAZAI SZALÁMI és mindenfajta jó hurka, kolbász, sonka, szalonna és friss hús, stb. igazi HAZAI MÓDI — kapható: MERTL JÓZSEF magyar hentesnél 1508 2nd A ve (RH 4-8292) ,vw»:»v»V"VM Kipp-kopp . . . hajnali 3 óra, kitűnő hangulatban vagyok, nagyszerű partnerrel: az írógé­pem társaságában. Hordozható, alig három kiló, a legmodernebb alkatrészekkel. Fegyelmezett és egészséges lurkó, nem kell soha doktorhoz vinnem, semmi bajom vele, olykor a színes nyakkendő­jét kell csak kicserélnem, ha kis­sé elkopott. A legdiszkrétebb baj­­társ, magába zár minden titkot, nem árulkodik és nem fecsegi el, hogy kinek és mit kopogok a bil­lentyűin. Pedig hej! . . . volna al­kalma mesélni egyetmást konti­nensek közötti bolyongásaimról, furcsa szokásaimról, erényeimről és bűneimről, örömeimről és bu­­bánataimról . . . Vele bonyolítom le szerkesztősé­gi közleményeim és magánlevele­zésem, szerelmi csalafintaságaim és kereskedelmi üzeneteim, ame­lyek főleg uj fizetési határidők kérelmére vonatkoznak. Tőle ké­rek praktikus tanácsokat a sor­som válságos pillanataiban, vele együtt szoktam gondolkodni fogas rébuszokról és mielőtt érdemileg cselekszem, megsimogatom bará­tom mosolygós ábrázatát. Bevallom, hogy nekem Lehár­­nál, Schubertnál, Irving Berlin­nél, sőt még Zerkovitznál is szebb az Írógépe ifi muzsikája, a fülem mohón issza a kopogását, akár fox-trott-, valcer- vagy tangó­ütemben is játszom a klaviatúrá­ján. Ha talán idővel átköltözöm a menyországba, nekem nem a toll fog kihullani kezeimből, ha­nem az írógépem kerül özvegyi sorba s ott fog sirn;, ahol senki se látja . . . Egy szuszra most azt is elárulom, hogy írógépemet “Lonci”-nak szoktam becézni. Magam sem tudom miért válasz­tottam ezt a tulajdonnevet, talán egykor ily névre hallgató édes emlékem szerepel valamelyik no­teszemben . . . Kipp-kopp . . . ma hajnalban éppen meditáló hangulatban va­gyunk és szokatlan kérdéseket adunk fel egymásnak. Azt kérdi aproposra tőlem: nem félek-e, hogy gyomorfekélyt kapok a sok méregtől, holott nagyszerűen lé­­buskálhatnék a Földközi - tenger partján, ha nem rtném folytono­san az orromat az átkozott poli­tikába. Milyen kukac mászkál bennem és mit kell nekem a vi­lág sorsával törődni, ahelyett, hogy azt spekulálnám ki: milyen fogásokat eszem a holnapi vacso­rámhoz? És ahelyett, hogy na­ponta hálaadó imákat sugároznék a magasságos ég elé, hogy az 1908-as évek hangulatában élhe­tek a monacói operetthercegség­ben, azzal izgatom magam, hogy Mendes-France-nak lesz-e több­sége a francia szenátusban, vagy Oláh György és Márschalkó mit irkáinak össze a nyilas zuglapok­ban és főleg: mikor szabadul feli már Magyarország? És egyálta- i Ián mit hiszek, ha felszabadul? És ha —tegyük fel — már minden jó lesz és “hazamehetek” Buda­pestre, akkor kiket és mit fogok találni szülőhazám fővárosában? Átképzett, propagandával ita­­tot fiatalokat, akik pontosan el­lentétei a mi ifjúságunknak, akik a szabadság eszméjét más formu­lákkal magyarázzák, mint mi egy­koron és most külföldi ősemig­rációnkban. És ha netán találnék is a régi barátok és ismerősök kö­zül egyet-egyet kiéhezetten, le­rongyolódva s életuntán, vájjon milyen közös témánk lehetne még 20-30 esztendő távlatából? Tud­nak-e még annak örülni, aminek mi: vágyálmokat kergető, nosz­­talgiás elszármazottak? Mit tud­nánk egymásnak mesélni, ők ott­honi szenvedéseikről és mi a félvi­lágot bejárt utikalandjainkról? Vájjon lehetséges lenne-e közös politikai vagy társadalmi -nevező­re jutni, amikor otthon kialudt a lélek? . . . Kipp-kopp . . . társalgunk e hajnalban elfojtott szavakkal, fá­jó gondolatokkal és néma ellen­vetéssel. Mi biztatjuk és megért­jük egymást, mert életünkben so­ha bele nem nyugodnánk, hogy elvégeztetett . . . Isten malmai ha lassan őrölnek is, de csak idő és ideg kérdése, hogy hősiesen ki­tartunk-e a remény-fronton . • . Odahaza nekik jutott a rosszabb sors osztályrészül, a külföldön mi — ha küzdelemmel is — emberi értékünk s cselekvő képességünk teljes birtokában vagyunk. Győ­zelmi kilátásaink a lőtávolon kí­vüli, politikai konstellációkból csak nekünk vannak. Ök a lövész­árokban és kis frontszakaszokon nem tudnak generális áttekintés­sel előre nézni a jövőbe . . . Évtizedes emigrációnkban mi tisztek és közkatonák lettünk a nemzet élő lelkiismerete, élesztő­je a felszabadulási gondolatnak s letéteményesei vagy póttartaléko­sai a mai hideg háború utolsó csatájának, amelyből egy szabad, boldog és demokratikus Uj - Ma­gyarország fog megszületni. Kipp-kopp . . . lefekvés előtt még háromszor lekopogom az író­gépemen fenti soraimat és abban maradunk, hogy az uj gépszalagot már egy üt vásároljuk meg a Rá­­kóczi-uton, a Kossuth Lajos-ut­cában vagy a régi Oktogon-téren. Nem kell diadalkapu se, csak az útlevelünkbe egy szerény vizűm beütve, hogy aszongya: becsületes magyar honfitársak nem fizetnek semmi illetéket és addig marad­hatnak az országban, amig csak a szivük sugalmazza . . . Monte Carlo, 1954 október. JÁNOS ANDOR Mrs. Terhes BUDAPEST restaurantja 1481 SECOND AVENUE (77 St. sarkán) a legmodernebb Ízléssel berendezett newyorki magyar vendéglő. — Asztal­­foglalás: RH 4-9169 számon. Lunch szervirozás 12-től 3-ig! Burgundy Room a HOTEL FOURTEEN-ben (14 East 60 St. NYC) Tulajdonos: Magyar György Luncheon, Cocktail, Dinner Állandóan kontinentális és magyar specialitások Minden este 9.30 után TÁNC.' GERDA LANNER és ERIKA * VERES énekel. MAGYAR t GYURI dobol! . . . Asztalrendelés EL 5-6000 számon Claire Magyarnál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents