Az Ember, 1953 (28. évfolyam, 1-48. szám)
1953-03-21 / 12. szám
MARCH 14, 1953 AZ EMBER 5-«k olJa! A szabadságünnep meggyalázása: Szá lasi - emlékmisét tartottak a kanadai nyilasok! (Levél a szerkesztőhöz) Magyar Testvérünk! 1S53 március 15-én, vasárnap délelőtt SZENTMISÉVEL emlékezik meg a torontói magyarság Magyarország vértanúhalálba dicsőült utolsó törvényes Államfőjéről, Szálasi Ferencről kivégzése évfordulóján. Emlékezésünk szóljon egyúttal minden magyar férfi, nő és gyermek Vértanunknak is! Magyar Testvérünk! Canada szabad földjén hálánknak; és öntudatunknak adjunk kifejezést azzal, hogy ezen Istentiszteleteken minél többen veszünk részt. A római katholikusok részére szentmise d. e. 9 órakor a Spadina és Dundas sarkán levő Szent Erzsébet templomban. A református testvéreink d. e. 11 órakor tartják emlékező Istentiszteletüket a 423 Queen St. W.-en levő United Churchben. Hungarista Mozgalom torontói szórványa. A botrányos Szálasi-emlékmise meghívója. Tisztelt Főszerkesztő ur! Mint már annyiszor, megint visszaemlékezem g y er m e kkorom eseményeire és elvonultak lelki szemeim előtt a piaristáknál rendezett március 15-i hazafias ünnepély feledhetetlen szépségei. Cserép Sándor igazgatónk feláll az emelvényre, megnyitja az ünnepi matinét. “Kedves ifjak, a legszebb hazafiui erények közé tartozik elelhunyt nagyjainkról való megemlékezés, mert annak tiszta forrásából gyakran más erények is teremnek.” Beszél a márciusi ifjak - ról, Petőfiről, Táncsisról, Jókai Móriczról, Vasváry Pálról, a Pilvax kávéházról, a 12 pontról, a Talpra Magyarról, a Lederer és Heckenast nyomdáról, majd végezetül idéz Lampért Géza verséből, mondván: “így szólt a nép, s a zugó harsonára ! Megindult mindenütt a szent tusa, Lángolt a szív, lángolt honunk határa, E nagy nap volt: Március Idusa.” Az ifjúsági énekkar elénekelte a Szózatot, utána levonultunk a 48-as Szabadságszoborhoz, ahol Pethes Imre, a Nemzeti Színház később halhatatlan művésze elszavalta a Talpra Magyart. A város lobogódiszben, minden keblen nemzetiszinü kokárda, felvonul az öreg 48-asok szakasza. Este a városi színházban díszelőadás keretében Katona József "Bánk Bán”ja. Bánk: Pethes, Petur: Szacsvay, Biberach: Gyenes, Tiborcz: Bartos Gyula. Miközben imigyen meditálgatok, megjön a postás és hozza többek között az ide mellékelt meghívót, amelyben az áll, hogy “a Hungarista Mozgalom torontoi szórványa március 15-én szentmisével emlékezik meg Magyarország vértanúhalálba dicsőült utolsó törvényes államfőjéről, Szálasi Ferencről!” Megdöbbentem. Hát ez is lehetséges? Szabad igy megszentségteleniteni március Idusát? Hát magyarok ezek? Akik hazánkat sirbadöntötték, utána a felelőségrevonás elől gyáván megfutamodtak, elől a vezér, az ámokfutó, utána gyáva és rablógyilkos minisztertársai, majd az egyéb hordalékok rohantak, mert rongy életüket féltették: magyarok ezek? Ezek a “szórványok” még ma is ott tartanak, hogy Szálasi hazánk utolsó törvényes államfője volt! Bizonyítja a legilletékesebbnek, Horthynak most megjelent könyve, hogy ez egy sehonnai bitang lázadó és nem törvényes államfő volt. De hiszen ezt “Az Ember” is már rábizonyította, én pedig a főtárgyaláson Lakatos Géza miniszterelnök vallomásából hallgattam, milyen szemtelen és nemtelen zsarolással kényszeritette ki Horthy lemondó aláírását. Lakatos elmondotta, hogy amikor Horthyt a németek letartóztatták, Miklós fiát pedig sebesülten egy teherautón elhurcolták, ekkor jelent meg Horthynál Szalosján zsarolni: ha aláírja a lemondását, visszakapja a fiát. így lett ez a sehonnai törvényes államfő, akit lázadás büntette miatt felkötöttek. Az egész meghívón az egyetlen valóság, hogy utolsó volt. Utolsó volt, mert ha semmisnek mondotta Horthy fegyverszüneti ajánlatát, ott kellett volna maradnia a főváros ostromgyürüjében, mint Wildenbruchnak, .a német, és Hindynek, a magyar főparancsnoknak. Szalosján azonban csak abban volt első, hogy elsőnek hagyta el a fővárost; jellemben, becsületben és egyéb katonai éré-' nyékben utolsó volt. Most még a misét szolgáltató főtisztelendő és tiszteletes urakhoz volna néhány szavam. Tudják-e vájjon az inak, hogy az a sehonnai bitang ember, akinek emlékére a szórványok megrendelték a miséket, annakidején, amikor törvénytelen hatalmát bitorolta, letartóztatta Magyarország bíboros hercegprímását: Mindszenty Józsfet, aki szegény most meg a vörösök börtönében sínylődik? Nem méltóztatnak gondolni, hogy a vörösök az Óhazában milyen pecsenyét sütnek az ilyen misékből? Arra nem gondolnak az urak, hogy mennyire megnehezítik az ilyen misék derék főpásztorunk mártiromságát és szenvedéseit? Ma Szalosján bitangról szónokolni, holnap pedig Mindszenty mártiromságát hirdetni a szószékről legalább' is nem ildomos, különösen, ha tudom azt, hogy Szálosján ugyanazt cselekedte vele, mint a vörösök. Végezetül kedves főszerkesztő ur, még egy szórványról kell megemlékeznem. Ezt a szórványt jelenleg Alföldi Gézának hívják. Ez a sehonnai bitang,, aki olyan nagyon sokat somfordáit az aranyvonat körül és aki jelenleg főszerkesztője a “Hídverők” cimü szennylapnak, Szaiosjánnak államtitkárja volt. Ezt a csibészt különféle bűncselekmények miatt kicsapták a ceglédi iskolákból. Ez kérem valótlan. Alföldi Géza nevű egyént sohasem csaptak ki ceglédi iskolákból. Akit kicsaptak, az nem Alföldi volt, hanem Schilzong és nem Géza, hanem József. Ennek igazolására közlöm egy Münchenben megjelenő emigráns lap következő sorait: “Közöljük a nyilvánossággal, hogy Alföldi Géza, a “Hídverők” szerkesztője nem más, mint a Cegléden született Schilzong József, aki nyilvánvalóan súlyos okoknál fogva titkolja eredeti nevét.” Mára elég ennyi, nemsokára ismét jelentkezem. Főszerkesztő urnák őszinte nagyrabecsüléssel, kész hive: (Teljes név és lakcím) Montreal, 1935. Március Idusán. A HAT UJ DREYFUS Negyvenhét évvel ezelőtt megkapó^ ünnepélyre gyűltek össze Párisban Franciaország vezetői. A tér közepén ott állt Faliéres, a köztársaság elnöke, mellette égy kissé hajlott, megtört alakú őrnagy, vadonatúj egyenruhában. A köztársaság elnöke odalépett az őrnagy elé, mellére tűzte a becsületrend keresztjét, megölelte, .arcát jobbrólbalról megcsókolta. A Marseillaise ütemére elmasiroztak a disz-századok az ünnepelt előtt. A közönség soraiban ott volt Jaurés, a szocialista; Picquart, a hadügyminiszter; Anatole France ,az iró — az őrnagy barátai. És az őrnagy szeméből zuhogtak az öröm könnyei . . . Az őrnagy i^evét az egész világ ismerte akkor. Dreyfus Alfrédnak hivták. 1894 októberében tartóztatták le Dreyfus kapitányt, akit hazaárulással és kémkedéssel vádolt a francia vezérkar. Az esemény csakhamar túlnőtt a vádló és vádlók személyén. Csakhamar kiderült, hogy a vádnak semmi biznoyitéka nincsen; illetve csak egyetlen egy bizonyíték, az, hogy Dreyfus kapitány zsidó. ' Dreyfust bizonyítékok nélkül elitélték, öt évet töltött az “ördögszigeten,” akkor ismét biróság elé állították és az uj főtárgyaláson már “enyhítő körülményeket” is figyelembe véve, ami hazaárulási pereknél meglehetően szokatlan valami, ismét elitélték. Ezúttal tiz évi fogházra, de azonnal kegyelmet kapott és szabadlábra került. Még jónéhány évnelC kellett elmúlnia, Zolának meg kellett írnia “Vádolom!” cimü nagyhatású nyílt levelét, majd neki magának is biróság elé kellett állnia és az ítélet végrehajtása elől Londonba emigrálnia — amig aztán 1906-ban teljes elégtételt kapott Dreyfus kapitány. “Ott a mocsok Franciaország orcáján — irta Zola a köztársaság elnökének —, a történelem fog majd beszámolni arról, hogy az ön elnöksége idején ilyen társadalmi bűnt követhettek el... A vizsgálatot úgy folytatták le, mint a tizenötödik század krónikáiban olvashatjuk. Rejtelmesen, mindenféle gyáva kibúvókkal tarkítva és mindennek egyetlen alapja egy gyermekes bizonyíték, a legszemtelenebb csalás volt . . . A kicsinyek és az egyszerű emberek megtévesztésének bűne ez, mely a reakció és a türelmetlenség szenvedélyével mérgez és a gyűlölködő antiszemitizmust használja fel pajzsként. Ebbe belepusztul a szabadelvű, az emberi jogok Franciaországa, ha nem találunk ellene orvosszert. A gyűlölködés müvére használja fel ez a bűn a hazafiasságot . . . Mily gyötrelem látnunk, miként ütik igy arcul, miként homályositják el azt az igazságot, azt a jogszolgáltatást, melyhez mi oly görcsösen ragaszkodunk . . .” Amikor a hat moszkvai zsidó orvos “hazaárulásáról” olvastam, lehetetlen volt nem gondolnom Dreyfus kapitányra s az ő “hazaárulására.” Dreyfus kapitány is “idegen ügynök” volt, Dreyfus kapitányt is hetekig tartó ‘non-stop” kihallgatásokkal akarták beismerésre kényszeríteni és végül Dreyfus kapitány pere is kiváló csemege volt a mindenféle reakcióknak. Az ő ügyébőlás nemzetközi ügyet csináltak, az ő elítélésével is a “béke ügyét” kívánták szolgálni a francia vezérkar hatalmasai. Akkor is azt állították, hogy egyetlen ember, háborúba kényszerítheti Franciaországot Németország ellen. S milyen jól látta ezt a sok szennyet az akkori német kancellár, Bülow, aki amikor maga Vilmos császár akart nyilatkozni arról, hogy Dreyfus sohasem állt hémet szolgálatban, a császárt lebeszélte, mert — naplója szerint — “nagy kár volna Franciaországot a szabadelvű és zsidó közvélemény rokonszenvéhez visszajuttatnunk. Sokkal jobb, ha ez az ügy tovább bomlasztja a francia hadsereget és megbotránkoztatja Európát . . .” Amit akkor követeltek a francia reakciósok, a vezérkar “megtisztítását” a zsidó tisztektől, többé-kevésbé már végrehajtották Sztálin “szocialista” hadseregében. A hat cionista-kozmopolita orvos, akik ki akarták irtani és részben ki is irtották a legyőzhetetlen béketábor összes kimagasló vezetőit, ez a hat szerencsétlen orvos hiába várja, hogy akár 12 év múlva is, elégtételt kapjanak a megsértett igazságtól, a szöges drótkerítések mögé vonszolt emberiességtől. • “A tizenkilencedik századot éljük-e — zokog naplójában Dreyfus kapitány — vagy visszacsúsztunk néhány évszázaddal? Lehetséges-e, hogy fel ne ismerjék az ártatlanságot a világosság és igazság korszakában? . . .” Az ő ügye a tizenkilencedik században történt. A moszkvai orvosoké a huszadik században ... (g) A jövő héten szombaton,^ március 28-án: "AZ EMBER" művészestélye és bálja!
