Az Ember, 1953 (28. évfolyam, 1-48. szám)

1953-01-31 / 5. szám

/

6-ik oldal

AZ EMBER

JANUARY 31, 1953

Az Önképző Egylet az Amerikai Vörös Keresztért

Zsidó leikecske

Irta: KÉRI PÁL

A New Yorki Első Magyar Önképző Egylet régi tradíciójához hiven minden évben egy-egy öszszejövetelt rendez az Amerikai Vörös Kereszt és az Infantile Paralysis-alapitvány javára. A Red Cross javára február 3-án, pénteken este lesz az egylet helyiségében (323 E. 79 St.) jótékonycélu kártya-est egydolláros részvételi díjjal. Az Infantile Paralyzis-alapitvány céljaira április 3-án, pénteken este úgynevezett “Amatőrest,” vagyis mükedvelő-est lesz. Erre az alapítványra a “March of Dimes” megváltása címén az Önképző Egylet már saját pénztárából 100 dollárt el is küldött.

Mindkét programot az egylet vigalmi- és kulturbizottsága rendezi közösen. Az egyesitett bizottság elnöke: Schwartzbart Jenő, elnöknője: Mrs. Duci Winter, pénztárosa: Mrs. Julia Schildkraut és jegyzője: Karamanich Piroska.

Nem is vettük észre, és egy tündér szállt át fölöttünk, angyal szállt át a világ-szobán. És nem lett csittes hallgatás, észre is vettük, nem is. Anne Frank kis zsidólány naplójáról a búvóhelyen, szeretnék néhány szót szólani itten most, ha tudnék. Ha tudnék hozzávaló mondatot .zenét találni, a gyengéd eszmei érintésnek ide illő suhogását. És nem nyomná el minden ilyen kezdésemet egész közönséges, brutális düh, a feltörő káromkodás, és — igen — a gyilkolás vágya, a véres bosszú vágya. Nem ember az, ha zsidó, és nem keresi az ősemberi dorongot a kezeügyében, vagy raffináltra elfajzott fiait, a tőrt vagy revolvert — gyilkolni, gyilkolni! mikor ezt a tündéri kis lelket olvassa, akit a német nácik eltapostak, mert nékik csak egy kukac volt mind a zsidók nyüzsgésében. Én azt hiszem, ennek a kislánynak a naplója vergődő két esztendőről az amszterdami búvóhelyen, “Hét Achterhuis”ból, A Hátsóházból, korunk egy igen nagy dokumentuma, szimbóluma, jelképe, egy szál égő tanúja annak, mibe gázoltak bele a nácik, micsodát, mi emberit pusztítottak el az ő máig is fölfoghatatlan hitleri állatiságukban. Ez a pillangószárnyon lebbenő kis zsidó Psyche, a naplókönyvébe beragasztott fényképének tágranyilt, ártatlanul tudó fekete szemével, minden adatnál, minden ténynél és felhalmozott számoknál döntőbben hirdeti jövendő korok élő történelmének a soha meg nem bocsátást, a be nem telhető bosszút, az önvédő el nem feledést. Ezt a gyönyörű, édes, küzködő és tizennégy esztendős korában is igazán bölcs kis lelket, a náci kutyák felszaglászták a búvóhelyén akkor, amikor már a partraszálló harcok javában folytak, amikor “úgy érzem, jönnek a barátaink hozzánk” irta ő, — elcipelték Bergen-Belsenbe, és ott kirugdalták, kiéheztették, kikinozták az életből, eltaposták két hónappal a felszabadulás előtt. *

Most vasárnap van a Gála-koncert a Hunter College-ban

Ez az utolsó alkalom, hogy olvasóink figyelmét felhívjuk arra az “All Star” Gála-koncertre, amelyet a United Hungarian dews of America rendez a Hunter College auditóriumában (69 St. és Park Ave. sarkánál) február 1-én, most vasárnap este 8 órai kezdettel. Tekintet nélkül arra, hogy a hangverseny műsora művészi eseményé avatja ezt az előadást, az is nagyon fontos, hogy az est jövedelme az UHJA “Food for Israel”-mozgalmát szolgálja.

A műsor szereplői a következők: Ilona Massey, a szinpad, televízió, rádió és film csillaga; Czobor Erzsébet, a budapesti Nemzeti Színház v. tagja, Eva Likova, a City J Center Opera szopránja, Amy Ann Andrews, koncerténekesnő, Appelbatmi Michael ünnepelt hege- J dümüvész, Fejér György zongora- j művész, Ballarini István, a City j Center Opera tenoristája és Grósz Miklós, világkörüli útjáról visszatért hegedűművész. Dr. Feleky László zeneszerző és zongoraművész az estély művészi igazgatója.

A jegyek ára: $4.80, 3.60, 2.40, 1.80 és 1.20 — Most vasárnap az UHJA irodája (317 East 79 St.) nyitva lesz reggel 10-tőI délután 4-ig, ahol jegyeiket megvásárolhatják, vagy este a pénztárnál 6 órától az előadás kezdetéig. Az UHJA-iroda telefonszáma: Butterfield 8-8212.

Azonnali garantált szállítás!

RIMOFIN — az uj t.b.c.-elleni j gyógyszer, streptomicin, peni- j cilin, insulin és minden más I gyógyszer! — Szállítunk a világ I bármely részébe, igy Magyar- i országba is,ahová az orvosság mellé magyarnyelvű utasítást mellékelünk. Nem kell várni exportengedélyre! Sürgönyözzön, hívjon, Írjon árajánlatért:

REICHMAN ZOLTÁN

v. budapesti gyógyszerész magyar patikájának címére:

7 519 First Ave. New York

(79-30 St.) Tel: RE 4-9415 Hallgassa rádióműsorainkat: vas d.u. 3-4.30-ig WWRL-en és vas. déli 12.30-2-ig WBNX- en New Yorkban, szombat d.u.

2-kor Philadelphiábarf, WTEL.

Vegyen U. S. Bondot!

Ez a kislányi lélekirás nagy emlék. De engem még külön is elfogulttá tesz ez a rámtekintő fénykép. Mert kísértetiesen hasonlit a kishugomhoz, aki ugyan jóval idősebben, virágzó fiatalasszony korában halt meg méhrákban, de aki után való örök bánatomat is elveszi ez a kis Anna, mert azt mondom magamban, jobb hogy akkor meghalt méhrákban, hiszen ki tudja meg tudott volna-e menekülni később, hat millió zsidó közös sorsától? Ha ö, a húgom, naplót irt volna, ha belőle is kikivánkozott volna az Írás tizenhárom-tizennégy éves korában, ilyenformát irt volna ő is. Mert nincs bölcsebb lény egy süldő kislánynál. Később aztán elbutulnak, elközönségesednek, felnőnek. De amig ebben a korban vannak, a nagyok körülöttük nem is sejtik, micsoda egy fölényes, lelkes, rejtélyesen tudó, színes kis szellem csöppent közéjük.

Folyton csak fecsegő, ugri-bugri iskoláslány volt Amszterdamban a Hitler elől odamenekült német zsidó Frankék Annája. Ott is már csak zsidó iskolába járhatott, nemsokára már oda se. Hitlerék utánuk nyálaztak. Menekülés nem volt már, el kellett bújni. És Frank papa, jómódú kereskedő üzlettársai meg alkalmazottai, gondoskodtak búvóhelyről. Ódon amszterdami épületek ketté vannak osztva. Egyik felük az utca felé megy, másik teljes ház részük a kanális vagy a kert felé. Frankék cégének is volt egy ilyen “Achterhuis”-uk, Hátsó Házuk, hátrafelé. Az jóformán használatlan volt, amig oda nem költöztették az üzlettársak és alkalmazottak zsidó védenceit. Szinte magától értetődő volt ez a derék hollandusok számára. Ők magukhoz költöztették a középkorban a portugál zsidó grandokat, elszabaditották a nápolyi gályákról a magyar református prédikátorokat, befogadták XIV. Lajos korában a francia kálvánistákat, és ezzel gyarapították hatalmasra iparukat, kereskedésüket, gazdagságukat magától értetődő mosolygós módon dugták el maguknál zsidóékat Hitler évadján is. Noha jól tudták mit kockáztatnak, és utóbb az üzlettárs meg egyik alkalmazott, meg is ülték érte a holland nácik koncentrációs táborát. Kemény, öntudatos fajta ez a hollandus. Üzletben nem ismer tréfát, de emberséges, és elveiben sem ismer tréfát. A kis Anna melegen sőt szenvedélyesen hazájának fogadta e nép hazáját, nyelvét anyanyelvének, azon irt hozzáértően, és kétségbeesett arra a gondolatra, hogy a végül már ott is fel-feltünő antiszemitizmus folytán — mert ez volt a csatorna, ahová a német nácik mindenütt levezetni igyekeztek az általános elkeseredést — hogy talán a háború után megtagadják hogy hollandus lehessen. Ez is milyen zsidó dolog! Ahol a zsidó megfészkel, ott szenvedélyes hazafi lesz, és még ha el is kergetik, magával viszi a hazájának szagát, mint a lengyelzsidók a lengyel-orosz kosztot.

Az üzletházban elül, folyt az irodai munka, rakodtak a raktárban, mintha a háznak nem is volna titka. De egy könyvesszekrény, aktakötetekkel benne, kifordult a tudónak a sarkából, szűk, alacsony ajtó nyílott, és benn vagyunk a kétemeletes titkos lakásban. Itt tengődött két esztendeig a Frank-család, apa, anya, valamivel idősebb nővére és Anna, egy holland zsidó házaspár meg annak Annánál három évvel idősebb fia, Péter és egy mogorva német fogorvos. Fantasztikus, a hihetetlennel határos téma a napló számára. Mikor a kislány, tizenhárom esztendős korában ajándékba kapta a naplókönyvet, végtelen megörült néki. Istenem, valaki akinek kiöntheti az igazi szivét. A naplóját úgy fogta föl mint “valakit,” legtitkosabb vallomásait súgta meg az egyetlen hívének. A két esztendő végén, a cég gépiró kisasszonyai találták ezt a “valakit” összetaposva a földön a többi papiros meg rongy között, kiszórva, ahogyan a gestapo rendet csinált a zsidó vircsaftban. A háború után, Frank Ottó, az apa, aki egyedül került haza a titkos lakás nyolc lakója közül, kiadta ezt a példátlan Írást, egy serdülő kislány igaz vallomásait önmagáról meg erről a torz életről, ahol két évig kellett összezsúfolva kínlódnia buta értetlen felnőttekkel meg egy nagyobbacska fiúval, akibe vágyó testi-lelki reményét sugározta, de akiben persze csalódott, mert ki is tudná teljesíteni egy lelkes, színes süldő lányka odabujó eszményét, — tán csak egy moziszinész figurája, férfi vagy nő, mindegy, csak ideál legyen, ahogyan őket a kis Anna is buzgón gyűjtötte fotográfiákban. A napló hollandul jelent meg, úgy terjedt el a világ minden nyelvére. Én csak angol fordításban olvashattam. Érzem, tökéletlen, mint minden fordítás. A newyorki Public Library-ban megvan a holland eredeti, mégpedig hozzáértően: a zsidó osztályon, és az angol fordítást nem is tartják: megpróbáltam betüzgetni ezt az eredetit, de fel kellett adnom. Hiába rokona a németnek a holland, egy szót alig értettem belőle. pedig hogy szeretném érezni, hogyan szólt igazában ez a kis Anna i önmagához révedezve, a világhoz.

A csapongó jókedvnek és az önmarcangoló kétségbeesésnek váltakozó keveréke ez a napló, amilyennek kell lennie, egy süldő kislány[ leiket tükrözvén. Pompás, fölényes, kissé fontoskodóan részletező humorral festi meg ezt a börtön-lelki életet a tűrhetetlen felnőttek szoros társaságában. Őszintesége a külsőségekben is oly kíméletlenül teljes, mint testi dolgaiban: nagy szerep jut benne az emésztés végső aktusa részletezésének, hogy az hogy történt az elzárt kis társadalomban, például mikor rendőrség járt alul az irodában, moccanni sem lehetett s nem lehetett kimenni, és az ijedségtől mindenkinek hasmenése volt. Ebben teljesen gyerek. A gyereknek a klozet meg a serbli fontos kis házi istenségek, nem lehet róluk megfeledkezni. Ez a reális részletezés viszont valóság-érzetet ad az eseményeknek ebben a valószínűtlen keretben, valami olyanforma ízt, mint a régi-régi római regényekben, a “Satyricon”-ban vagy a “Metamorphoses”-ben, ahol a varázslatos fantasztikumot ugyanez a testi realizmus tette valóban mégfoghatóvá.

Légies kis szerelmeiről ir, amik pedig ugyancsak testiek ha holdfényesek is, csalódott, — nem vette észre, hogy tulajdonképpen önmagába szerelmes. Keserűen lázad még a szülei ellen is, hiszen azok is csak buta közönséges felnőttek; azután meg kétségbeesett szemrehányásokat tesz magának hogy megbántotta őket. És a háború, a repülőtámadások, mikor fogj? a párnáját s menekül a papája ágyába: a vitatkozás a buta felnőttekkel a háborúról. Néha, mikor senki sincs ott, lesurran az irodába és ott a függöny résén lesi a külső életet ahová annyira vágyik: és a rongyos gyerekek, a görnyedt cipelő asszonyok suhanó figuráiból megrajzolja magának a háborús élet képét, azzal az éles megfigyeléssel, ami a friss gyerek-szem adománya és ami itt egy rendkívüli kifejező erővel párosul.

Egyszer, elalvás előtt, víziója van, Lies barátnőjét látja a zsidóiskolából, akivel összeveszett, látja rongyokban, kiéhezetten, haldokló kisértet! Szemrehányásokat tesz magának, hogy ö még aránylag milyen jól él, mig a többi zsidó kislányokkal mi történik; nem tudta akkor hogy önmagát látta . . . Alig van oldal, hogy zsidó voltának tragédiáját ne érezné. Azt olyan világos, bátor és dacos tudatt’al viseli, hogy igazán az egész zsidóság szava szólal meg ebben a naplóban. Nincs semmi “faj,” nincs külön “nép,” a zsidó csak az az ember mint más ember és nincs emberi dolog idegen tőle. Csak sorsközösség van valami istentelen átok folytán, és azt ez a csudálatos kislány úgy érzi mint egy küldetést. Még vallás sincs tulajdonkép; szombaton ugyan néha gyertyát gyújtanak, ha el nem felejtik, egyébként a Hanukát és Mikulást együtt ünnepük mikulási ajándékokkal, az nekik mindegy, és Frank papa az Ujtestamentumot adja a lányának, hogy azt is ol: vassa buzgalommal, és mikor a Péter fiú Jézus Krisztuson mer gu- I nyolódni — mert ő hitetlen — akkor a kislány ugyan fel van háborodva.

Ez igen, ez a zsidó. Nem “más,’ hanem ugyanaz mint minden bármi más ember és fel kell lázadnia ellene ha ki akarják különíteni az emberek jó-rossz közösségéből. Ez a lázadás, ez az összefogás egy véres igazságtalan gazság ellen, a sorsközösségnek ez az érzése: ez a zsidó, semmi más, — de ezzel egy nagy emberi küldetést teljesít mindahány. Csodálatos azonban: azt a jogos dühöt, azt az elkeseredett felháborodó haragot a zsidók sorsán, csak egy zsidó érzi igazán. A nem zsidónak, a zsidók hitleri sorsa a háborúnak, világvésznek csak egy mellékterméke volt; elesett még hatmillió zsidó is. Lám, még az ilyen igazán magosröptü nemes lélek is, mint Eleanor Roosevelt, mennyire nem érzi miről van szó ebben a zsidó sorskérdésben, menynyire melléfog a kis zsidólány naplójához írott előszavában. Azt írja: “Ez egyike a legbölcsebb és legmeginditóbb Írásoknak a háborúról és annak hatásáról az emberi telkekre, amit valaha is olvastam . . . Emberek, bebörtönözve nem csupán a háború külső viszonyai folytán, hanem belsőleg is, önmaguk által válva bebörtönözötté: ez tette számomra tudatossá a háború legnagyobb átkát, az emberi szellem lealjasitását. Ugyanakkor azonban Anna naplója határozottan megvilágítja, ugyanez emberi szellemnek végső nemességét is. Anna kiváló naplója emlék lehet mindazok számára, akik eddig is és ezután is dolgoznak a: békéért.” Ezt írja Eleanor. De hát erről van itt szó?.Erről az általánosságról, hogy háború rossz, lealjasit, béke jó? Erről az olimpuszi, igazság-osztásról* mindakét oldal felé, azok ellen is, akik gyilkolva járták be a világot, és azok ellen is akiknek kötelességük volt az emberiséget megvédeni az állati roham ellen? Hiszen Frankékat már akkor “aljasitotta le” Hitler és kergette világgá, fnikor még szó se volt világháborúról, csak a zsidók ellen viselt ronda háborút. Az lehet, sőt valószínű, hogy ugyanez a felszabadított állati ösztön-világ, ami a zsidógyilkolást megindította, ugyanez váltotta ki aztán a háborút. De erről is, mennyivel bölcsebben és élesebb szemmel ir a kis Anna, tizennégy esztendős korában. Azt mondja: “Istenem, mi célja van a háborúnak, mi célja! Miért nem bírnak az emberek békésen együtt élni? Miért ez a pusztítás? Senki nem tud erre igaz választ?

. . . Én nem hiszek abban, hogy nagyfejüek, politikusok meg a kapitalisták csupán és egyedül hibásak a háborúban. Bizony nem! A kisember éppenoly bűnös benne. Különben a népek rég felkeltek, fellázadtak volna ellene. A népben magában van egyszerűen egy vágy és ösztön pusztítani, vágy ölni, vágy gyilkolni és dühöngeni; és amig az egész emberiség meg nem változik, addig viselni fognak háborúkat, mindent amit felépítettek, ápoltak és növeltek elpusztítanak, elcsúfítanak, utána pedig az emberiségnek mindent elölről kell kezdenie.” Pedig a kis Anna nem tanult Freudizmust . . .

1944 augusztus 1-én még önvádló töprengéssel kínozza magát a naplójában, hogy milyen rossz a karaktere, hogy bántja a szüleit; azon a napon nem irt tovább. Augusztus 4-én rájuk tört a gestapo. Az az állati gyilkos ösztön, amit ő léleklátó nagy szemével úgy tudott, és amit Hitlerék a zsidókra szabadítottak elsősorban, az hajrá! utolérte az ő kis testét. Az a napló az igazán hars, az igazán felrázó és örökkön i szóló, amit Bergen-Belsen sarkába, és az egekbe felirt ez az érzékeny tündér-lélek, a hét hónap alatt amig meg nem halt ottan. Ez az örökkön szóló napló, ez a meg nem Írhatott borzalmas szenvedések kin-szava, ez az ami örök jogos haragra, örök el nem feledésre parancsol bennünket. Félre az elfogulatlanság fölényével! a kis Anna eltaposott testét elfeledni és megbocsátani nem lehet.

Én nem vagyok cionista és minden évben újra nem tudom, hosz-