Az Ember, 1953 (28. évfolyam, 1-48. szám)

1953-01-31 / 5. szám

JANUARY 31, 1953

AZ EMBER

5-ik oUal

Beszélgetés egy húszéves magyarral

Irta: JÁNOS ANDOR

Lacinak hívják. A bemutatkozásnál a családi nevét is illedelmesen megmondta, de én elég illetlenül elfelejtettem. Húszéves és magyar. Pontosabban csak 19 éves koráig volt magyar honos, mert két éve hontalan. És hivatásos menekült. Északi, nyugati, déli irányban is és pár hónapja a tengerentúlra: Argentínába is elkerült. Én egy nagy olasz óceánjárón, az “Aurigán” találkoztam vele, ő most a Rio de Janeiroban emigráló bácsikáját ment meglátogatni. Laci túlérett ember (nem fiatalember), a “gyakorlati tudományok” nagymestere. Én például — hozzá képest — 20 esztendős koromban csak egy taknyos lehettem ... A mai történelmi korszak díszpéldánya, annyi leleményesség van benne, hogy mezítláb, tiz centavossal elmerném küldeni a Szaharába vagy az alaszkai hómezőkre. Biztos, hogy megtalálná ott az oázist, vagy amott az eszkimó kunyhót . . . Eleinte óvatos, nehezen melegszik fel, nem tudja kivel áll szemben. Bemegyünk a hajó kis, füstös bárjába és egy-egy Cinzano mellett lassan megoldódik a nyelve.

— Hogy tetszik Délamerika? — kezdem el a beszélgetést.

— Egész rendes kontinens — válaszolja — de én valahogy úgy vagyok a természeti szépségekkel, mint akit feje tetejére állítanak s kézállásban kell néznie a dolgokat. Mindent visszályáról látok s csak rövid ideig.

— Miért menekült el hazulról? — kérdezem tovább.

— Nem politikai okokból — mondja egy kis öngunnyal. — Az én korombelieknek nincs elméleti vagy politikai meggyőződésük. Mi 14 éves korunktól csak gyakorlati és napi politikát csináltunk. Ahogy az otthoni események megkívánták. A nyilas-éra idején diák voltam, akkor az iskolában Szálasit kellett éljeneznük, az ostrom alatt a németeket, a felszabadulás után az oroszokat és mielőtt “disszidáltam” Rákosit éltettük ... Ha a Szivem hangján szólhattam volna, akkor azt kiáltottam volna, hogy a pokolba mindnyájukkal . . . Dehát örültünk — mi 15 évesek, — hogy Szálasiék nem soroztak be katonának, az ostrom alatt néha egy kis lóhust ehettünk . . . hogy az oroszok nem vittek munkaszolgálatra Szibériába és Rákosi kopói pedig a Sztalin-ut 60-ba ... A mi fiatalságunk körülbelül olyan lehetett. mint aki egy őserdőn akar áthatolni és nem tudhatja soha, hogy melyik vadállat fogja felfalni . . . Én a pesti dzsungelben — más fegyver hiányában — három éven keresztül, mindig féltéglával jártam a kezemben, nem tudva, hogy melyik emberbőrbe bujt állat tör az életemre ... De meg lehet

szokni kérem az állandó veszélyt is és ölni is megtanul az ember, ha muszáj.

—Hogyan tudott elmenekülni hazulról? — faggatom kíváncsian.

— Egy kis vígjáték, három felvonásban — feleli húszéves honfitársam. — Az első felvonás egy romház szolónjában játszódik le, ahol hárman (szerencsésen átvészelt iskolatársak) megbeszéltük, hogy ha a fene-fenét is eszik, átlógunk az osztrák határon. A második felvonás a Teleki-téren, ahol családunk összes eladható ingóságait — a hekusok kijátszásával — el is adtuk ... és a harmadik felvonás pedig Pinkafő közelében, ahol megbízható ajánlásra egy S. nevű urat kerestünk fel, akivel hosszú alku után megegyeztünk és leelőlegeztük az átcsempészést. S. ur másnap egy borús éjjelen az erdőn keresztül el is vezetett a határhoz és kérte az árdifferenciát . . . . Közös elhatározásunkra azonban a differenciát nem nemes valutában, hanem nemtelen papírokban eszközöltük, végül is, (nehogy segítséget hozhasson) ősi orosz módra le is vetkőztettük és a ruhájával együtt hagytuk el szülőföldünk szép határát ... És utána Bécs következett egy hónapig. Cigaretta - csempészésből éltünk szerényen, de boldogan. Egy napon az egyik társamat el akarták fogni az oroszok, mire mindhárman elmenekültünk Innsbruckba és onnan feketén egy svájci faluba kerültünk. Ott egy ideig teheneket legeltettünk és egész nap tejjel é9 túróval vendégeltek meg, úgy hogy ünnepélyesen megesküdtünk: soha ebben a kutya életben nem lépünk svájci területre . . . Rövidesen és illegálisan átléptük a francia határt és rövidesen s illegálisan dolgozni kezdtünk. Én, aki valaha ügyvéd szerettem volna lenni — az autó szakmában; barátom, aki egykor orvosnak készült — a kőműves szakmában és a harmadik sorstársam pedig, aki a történelmi szakot ambicionálta — az asztalos szakmában. Egy francia városban — három magyar fiú, akik tulajdonképpen egy földi foglalkozáshoz sem értettek, csak az elszántságunk pótolta a szaktudást . . .

— Mikor már volt egy kis öszszegyüjtött pénzünk, Párisba utaztunk, mert hallottuk, hogy ott pénzért lehet vásárolni hamis “fleppniket” délamerikás kivándorlásra. Úgy is történt. 'Felmentünk egy ottani magyar ügynökséghez s előadtuk kívánságunkat. Mikor megmondtuk, hogy összesen mennyi pénzünk van francia frankban, nevetni kezdtek. Éppen a tízszeresére van szüksége egy-egy feketén behajózó emigránsnak — világosítottak fel, de azért nem öltöttünk gyászruhát magunkra. Egy

HUNGARIAN GARDEN

RESTAURANTBAN

MAXIE FRANSKO és hires cigányzenekara muzsikál

1528 Second Avenue New York City

Telefon: RE 4-9670

KIVÁLÓ KONYHA! ZETTL LACI tulajdonol

I

kicsit “tarháltunk,” egy kicsit “megdumáltuk” a lágyabb szivű pasasokat és mire százat számoltunk, már össze is jött a pénz. Azután jól megborotválva, de álnéven hajóraszálltunk Marseilleban. Csuda egy ronda hajó volt, poloskás volt még a kéménye is és a koszt kevés, de annál rosszabb. Mi azonban segítettünk magunkon: délelőtt a konyhában krumplit pucoltunk és mindig “megfuj • tunk” egy darab bust, este pedig a kivándorló hölgyekkel táncoltunk egy-egy darab csokoládéért. Minthogy én táncolni nenn tudtam, csak tulmolett hölgyeket kértem fel és az Egyenlitónél be is rúgtunk . . .

— És most Délamerikában mit akar csinálni? — fejezem be az érdekes beszélgetést.

— Sok pénzt — válaszolja röviden és gondolkodás nélkül.

Elcsodálkozom ezen a húszéves emigráns magyaron. Hát ilyen férges fiatalokat termelt ki tömegesen ez a vérzivataros, történelmi évtized? . . . Akik csak “fejtetőn” nézik a világ természeti szépségeit; eszmei hevületük nincsen, sem hitük egy emberi szebb jövőben, akik mindenkinek csak “éljenezni” tudnak? . . .

Az én generációm húszéves korában még ideálokért hevült: költőkért, írókért, filozófusokért, tudósokért: “sok pénzt” még nem akart keresni, legfeljebb csak pénzt keresni és azt elkölteni. Viszont igaz, hogy mi hajdanában, Pesten nem jártunk “féltéglával” a kezünkben s nem nyugatra menekültünk, hanem csak a Nyugathoz, amely nekünk — akkori magyaroknak — a kultúrát és a haladást jelentette.

Bölcs Laci honfitársain észre is veszi rajtam a szavai fölötti megdöbbenésem. Most ő kérdez:

— Ugye bácsi, maga nem cserélne velünk, húszévesekkel?

Eltalálta.

Génua, 1953. január

VIGYÁZAT, ÁLHIRL APIRÓ!

A párisi magyar kolónia tagjait szélhámos látogatja, aki “Az Ember” párisi tudósitójának adja |ki magát s az innen más országokba költözött barátok, rokonok c i m e után érdeklődik.

A lakcimtudakoló “párisi tudósitó” fölöttéb gyanús azért is, mert noha imi-olvasni alig tud, “tisztitó” cikkei gőz-röhejt keltve megjelennek az emigráns sajtóban. Rejtélyes politikai üzleteket takaró Írásait egy Parisban élő, irótollát bérbe adó személy szállítja neki.

“Az Ember” nevével visszaélő ál* hirlapiró adatgyűjtése mögött hogy ki és mi rejlik, az az ő és az ők titka.

JÁVOR LÁSZLÓ “Az Ember” akkreditált párisi tudósítója

Még egyszer a náci-veszedelemről

N

yugatnémetország angol zónájában a

brit belbiztonsági hatóságok fasiszta összeesküvést lepleztek le. Nyugatnémetország francia zónájában “bűnös náci kezek” kioltatták egy francia katona életét. Nyugatnémetország amerikai zónájában az illetékes szervek közvélemény-kutatása kiderítette, hogy a lakosság 25 százaléka a neo-náci restauráció hive s a brit parlamentben Eden angol külügyminiszter, Atlee munkáspárti vezető interpellációjára bevallani kényszerült, hogy Németországban a nácizmus veszedelme nagyobb, mint első pillanatban gondolni lehetne. Az osztrák belbiztonsági szervek kiderítették, hogy a [kormány egyes tagjai a volt náci erőkkel vettek fel kapcsolatot. Belgiumban, Hollandiában náci gonosztevőket leplezett le az államrendőrség. Francot felvették az UNESCO-ba, Peron országában az SS-tömeggyilkos Skorzeny hirlapi nyilatkozatot tesz; Braziliában nyíltan a porondra lép egy neo-náci szervezet; Ausztráliában megmozdul a fasiszta emigráció . . . s korunk embere arra ébred, hogy “Hitler nem halt meg,” szelleme és mítosza él s néhány évi lappangás után az “antibolsevizmus” leple alatt egyre fenyegetőbb formában köszönt ránk a neo-náci veszedelem.

íme, hivatalos hirlapi bizonyságok alapján, az események fejleménye. S a történelem bennünket igazol. 1950 óta e lap hasábjain számos alkalommal felvetettük a neo-nácizmus problémáját s hathatós védelmi intézkedéseket sürgettünk ellene. 1950 óta számtalanszor sürgettük, hogy az uj náci veszedelmet felületi kezeléssel eltüntetni nem lehet és az illetékesek félreérthetetlen akciója szükséges. A náci métely gyökerei sokkal mélyebbek, mint a demokrácia humánus operálókésének hatósugara Hitler öröksége fertőzőbb, mint a legragályosabb betegség, ellene, a demokrácia védelmében, ismét és újólag radikális beavatkozás szükséges.

A FENTEBB idézett tényhalmaz súlyos és komoly figyelmeztetés a szabad világ felé. Ez nem csupán a mi véleményünk. így vélekedik Eden, a “New York Times,” a “Times,” a “Le Monde,” sőt — bár burkolt megfogalmazással, — maga Adenauer kancellár is. Végzetesen hibás nézet ugyanis azt hinnünk, hogy a világot fenyegető sztálini imperializmus ellen a demokrácia erői a szélsőjobboldal erőiben nyernek hathatós támaszt, vagy mint politikai analfabéták mondani szokták: “az egyik véglet ellensúlyozására a másik végletet kell mozgósitani.”

Ez a törvény legfeljebb a fizikában érvényes, ám a politikai életben soha. A római impériumot ugyanis nem egy uj diktatúra, hanem önmaga belső ellentmondása és friss, uj népek dinamizmusa söpörte el. Őseink kalandorszellemének nem a [külföld “vasfegyelme,” hanem a haladó, fejlődő civilizáció vetett gátat. A tatár kánok uralmának önnön diktatúrájuk belső ellenmondása vetett véget. Szolimán ott vérzett el, amikor azt hitte, hogy erőfölényben lévő janicsárjainak a Habsburg-ház ellentállni képtelen s igy nem számolt a két diktatúra közötti népek szabadságvágyával. Napoleon flottáját egy szabad nemzet tengeri hadereje s Európa népeinek demokratikus összefogása verte tönkre. 1949 népi erőinek összefogását csak a diktatúrák összefogása számolhatta fel. A cárok despotizmusa nem Lenin haza-exportálásán — mint Sztalinék hirdetik — de Kerenszkyék demokratikus forradalmán bukott el s Hitler Adolf “Wehrmacht”-ját nem a bolsevista haderő, hanem elsősorban a két vezető demokratikus nagyhatalom,

az USA és Nagybritannia hadereje kényszeriteite térdre.

E néhány történelmi példa a “hitetlenek” meggyőzésére talán nem elegendő, mondván: korunk megváltozott politikai, társadalmi és szociális körülményei automatikusan megváltoztatták a politikai erőket s azok ténykedése irányát is.

Nem igy áll a helyzet! A gyakorlat bizonyítja, hogy a népek politikai akcióját a gazdasági érdek döntő mértékben befolyásolja. Hitler érdekszövetséget kötött Sztálinnál Lengyelország, Csehszlovákia és

a balti államok rovására s — minő csodálatos __a

két látszólag ellentétes, ám a valóságban azonos diktatúra remekül megfért egymással. Mindaddig, mig a “Lebensraum”-ot illető közép, és keleteurópai élettérben érdekük össze nem ütközött. Azután Hitler mégtámadta a Szovjetet.

A Szovjet-ellenes támadás tehát nem történelmi véletlen, nem is a nácik ab ovo antibolsevizmusa hanem egyszerű gazdasági következmény volt.

A hiénák összemarakodtak a koncon.

S

AMI Hitler Adolfra és rendszerére állt, fokozottabban áll napjaink neo-náci világára, noha politikailag kisebb mértékben, miután a náci nagyhatalom fizikailag megszűnt létezni. A fokozott gazdasági érdek ugyanis fennáll, ám a politikai cselekvőképesség valószínűsége csökken, hála a nyugati demokráciák éberségének. így a különféle kémirodák szolgálatában álló fasiszta szervezetek “jelentősége” nem antibolsevista voltjukban keresendő, hanem azon egyszerű tényben, hogy miként fizetik meg őket. Ám éppen a demokratikus nagyhatalmak néhány leleplezése bizonyítja, hogy az antibolsevizmus éllovasainak önihagukat feltüntető volt és jelenleg is fasiszta szervezetek tagjai legkevésbé sem éreztek lelkiismeretfurdalást, ha gördülő rubeleket kínáltak fel nekik s főként, ha a pénzt-adók a summát valutában kínálták.

Végül hivatkozhatunk az antiszemitizmusra is (Babeuf szerint: “a hülyék szocializmusára”), mely Hitler rendszerének egyik alapdirektivájául szolgált s melyet hűen követ Sztálin és követnek vasfüggöny mögötti csatlósai. A sztálinisták által kezdeményezett uj antiszemita hullám csak megerősíti cikkünk kiinduló pontját: az egyik diktatúra elleni harcban nem támaszkodhatunk a másik diktatúra híveire. Vagy világosabban: Sztálin ellen nem viselhetünk hadat Hitler hétpróbás zsoldosaival.

Felmerül tehát a kérdés, hogy annyi történelmi példa és tanulság után, hol kell a demokrácia erőit keresnünk?

Ott, ahol fellelhetők, — a klasszikus demokrácia táborában. Korunk politikájának a demokratikus középre kell épülnie, mely szociálistát és kereszténydemokratát, radikálist és liberálist egyetlen hatalmas táborban tömörít, gátat emelvén a két szélsőség felé. Hitler és Sztálin híveit e közösségből ki kell rekeszteni, hisz egymás szövetségesei voltak, utána versengve árulták a másik bőrét s ugyanezt teszik napjainkban.

Amikor tehát jelen cikkünkben újólag felhívjuk a figyelmet a neo-náci veszedelemre s radikális megoldást sürgetünk, tesszük ezt azért, mert egyidőben a sztálini imperializmus ellen is védekezünk; mert tudjuk és valljuk, hogy a Molotov-Ribbentrop paktum érvénye mindmáig nem szűnt meg.

E paktumot ugyanis a két “jeles” férfiú 25 évi időtartamra kötötte.

/